1. Fejezet

Nos, jó pár hónap után végre sikerült megszülnöm az első fejezetet, sajnálom, hogy ennyi ideig tartott, de sajnálatos módon az utóbbi időben nem egy negatív hatás ért, az egyik ilyen volt az is, hogy elvették tőlem az írásba vetett szenvedélyem, és hosszú ideig egyetlen egy betűt sem tudtam begépelni, mert konkrét undor fogott el, amikor bármit is megpróbáltam alkotni. De hát, mostanra már kezdem össze-össze szedegetni magamat, így hát ha minden jól megy, akkor hamarosan újabban aktívabb leszek a blogger körökben. Valamint sajnos ehhez a fejezethez nem dukál kép, mert tönkrement a PS-em, sorry. De inkább ne legyen ott semmi, minthogy egy idegesítő gif játszódjon el újra és újra.

Jó olvasást kívánok!

Ravenna

----------

A könyvtár - ami már hosszú évek óta az otthonom - ezen a reggelen is nyugodt volt. Egyedül az öreg polcok nyögdécseltek a könyvek súlya alatt, és az ablakon pedig a szél kopogott szelíden, én pedig mádtam erre kelni. Mosolyogva bújtam ki az ágyból, és felkaptam a papucsomat.

Még az apám volt az előző lakosa eme helynek, az uralkodó kegyéből pedig utána rám került a sor, én lettem a tiltott könyvek őre. Még nagyon fiatal voltam, amikor idehoztak. Azóta pedig jó, ha egy évben egyszer elhagytam az én kis, hogy is mondjam, országomat. Ez a könyvtár volt a legfontosabb a birodalomban. Itt voltak tárolva azon művek, amelyeket betiltottak. Bár a legtöbb ilyen könyvet elégették, egy példányt mindig megtartottak, és azok idekerültek. Emellett voltak itt mágiával foglalkozó kötetek is. De ezeket csak Loki értette. Még nekem sem szabadna hozzájuk érnem, de a kíváncsiság gyakran hajtott, és fellapoztam őket, de egyetlen egyszer sem tudtam kivenni olyan szavat, amelyet érthettem volna, így a könyvek megtartották előttem a titkaikat. Érdekes volt az asgardi nyelv, én pedig tanultam volna szívesen, de nem volt honnan. Talán egy nap.

A kis lakósarkomban éltem tehát, itt, az főpalota könyvtárában. Volt egy ágyam, egy fürdőszobám, melybe csakis innen nyílt ajtó, és egy asztalom is, hogy rajzolni vagy írni tudjak, ha úgy hozza a kedvem. Többre nem volt szükségem. Ha enni akartam, akkor vagy lementem az ebédlőbe, vagy pedig felhozták nekem az aznapi adagomat, attól függően, hogy éppen mit szerettem. Szinte idilli nek volt mondható az egész életem, de az a fránya magány.

Egy gyors zuhany után felöltöztem, és neki láttam a monoton feladataimnak. Könyvpakolás, ellenőrzés, esetleges rendrakás. Miután csak az uralkodó és én tartózkodhatunk a könyvtárban, a munkáimat igen hamar el tudtam végezni, nem volt senki sem, akar zavarni tudott volna. Miután mindezzel végeztem, fogtam magam és elkezdtem rajzolni. Mindig mást és mást alkotott meg a grafitom és elmém együttese, volt, hogy könyvekhez készítettem illusztrációkat, és volt, hogy csak firkálgattam. De a mai nap ez sem kötött le. Morogva hajítottam a sokadik papírgalacsint a sarokba, és inkább ledobtam magam az ágyra. Olyan...semmilyen volt ez az egész. Ha az ember sok ideig él egy ilyen helyen, mint például a könyvtár, akkor vannak dolgok, amelyek hozzá tapadnak, amelyek a vállára nehezednek, és elveszik az apró örömöket is. A monotonítás is ilyen volt. Huszonharmadik életévemre már kezdtem ráunni arra a kevés dologra, amely szórakozást nyújtott a kultúrális ketrecemben.

A csend, amely reggel még kellemes volt, mostanra kínzássá vált. Néha rám jött, hogy jó lenne kimenni, élni az életet. De mégis hogy kell azt csinálni? A palotát alig ismerem, nemhogy a nagyvilágot. Ha ki is megyek, nincs senki, akivel beszélgethetnék. Az, akit ismerek, vagy nagyon elfoglalt, vagy pedig egyszerűen nem olyan személyiség, akivel kitudnék jönni. Egyedül pedig nem akartam - helyesbítek - féltem kimenni. A könyvek sokat tudnak, de arról, hogy hogyan kell élni, nos, egyikük sem szól.

Hirtelen egy halk kopogás ütötte meg a fülem. Először azt hittem, hogy rosszul hallottam, tehát nem mozdultam. Szememmel és fülemmel azonban az ajtót figyeltem, és kiderült, hogy nem csak beképzeltem. Egy újabb, de ezúttal erőteljesebb kopogás hallatszott, én pedig izgatottan, szinte rohanva csörtettem az ajtó elé. Kihúztam magam, és megigazítottam a hajamat is, biztos, ami biztos. Majd kinyitottam az ajtót, de csak éppen akkorára, hogy én kitudjak rajta lépni.

- Miben lehetek szolgálatára, uram? - néztem fel az előttem álló, ismerős arca. Egy teljes, katonai díszben álló férfi állt előttem. Páncélja fényes volt, és szinte érintetlen, de a ruházat mégis könnyednek tűnt, hiába takarta el szinte az egészét az előttem állónak. Fején egy sisakot hordott, azon pedig ott díszelgett a birodalom címere: Egy kígyó, amely éppen egy sast folyt meg.

- Jó reggelt, Hayley - mosolygott rám a katona, barna szemei érdeklődéssel és huncutsággal csillogtak, noha az álmosság fátyla is ránehezedett alig láthatóan tekintetére. Enyhe pirulással fogadtam szavait.

- Jó reggelt neked is, Patroklos - viszonoztam halkan a köszönést, majd lábujjhere állva megöleltem a régen nem látott barátomat. Patroklos öt évvel volt idősebb nálam, ennek ellenére mégis hihetetlenül jól megértettük egymást. Amikor kicsi koromban kilettem nevezve a következő könyvtárosnak, ő volt az, aki megtanította nekem a birodalom alap szabályait. Hogyan kell viselkedni, mit és hol szabad viselni, és a többi. Pedig akkor még ő is félig-meddig gyerek volt. Ahogy pedig telt az idő, ő lett az őrség vezetője. Emiatt persze sokkal kevesebbet tudtunk találkozni, de büszke voltam a sikereire. Megérdemelte, hiszen minden adottság meg volt benne, ami egy vezérben benne kell, hogy legyen. Kellően erős kéz, és kitartás, ugyan akkor empátia is segítette abban, hogy ismerje az alatta beosztott őröket és képességeiket. Szigorú volt, és tolta az emberei határait, de hagyta nekik, hogy pihenjenek. Jó ember volt. Ami azt illeti, gyakran forgolódtam az ágyban, és gondoltam is rá. Barátok voltunk, de amikor elhagytam a könyvtárat, akkor általában csak azért, hogy az ágyában kössek később ki. Mindkettőnknek szüksége volt erre.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? - érdeklődtem, mindeközben a hátamat a falnak támaszkodtam, és keresztbe tettem karjaimat.
- Csak hiányoztál.
- Ne hazudj - csóváltam meg a fejem szórakozottan. - Patroklos Greymane, a nagy és "rettegett" őr és harcos nem szokott csak úgy idejönni. Ő mindig akar valamit. Bökd ki - gesztikuláltam a kezemmel szórakozottan.
- Mond csak, mióta tudsz ilyen jól olvasni rólam? Boszorkány lennél? - vett elő egy almát a háta mögül, és nekem dobta, én pedig kissé ügyetlenül ugyan, de elkaptam. Savanyú zöld almát hozott nekem, a kedvencemet.
- Amióta sok ideje ismerlek. Na, gyerünk - siettettem, majd egy jó nagyot haraptam a gyümölcsbe.
- Csak érdekel, hogy most eljössz-e a bálra - bökte ki végül.
- Az most van? - kerekedtek ki szemeim. Upsz, ezek szerint elfelejtettem.
- Igen, ma este. Te pedig sosem vagy ott. Azt hiszem, ideje lenne, hogy legalább megnézd, mi zajlik ott. Vagy hogy táncolj velem velem. De én annak is örülök, ha kidugod az orrod a kis vakondtúrásodból - bökött fejével az ajtóra.
- Most próbálok nem megsértődni. Ez a "vakondtúrás" valószínűleg többet ér, mint te vagy az én életem. Amúgy nem tudok menni, nincs ruhám, és még táncolni sem tudok - mondtam vállat vonva. Ugyan nem ez volt a valós indok, mégis egy igaz tény volt. Valóban nem volt öltözékem ilyen alkalmakra.

- Milyen véletlen, de tudtam erről. Szóval csináltattam egyet. Hamarosan elhozza egy szolga. Szóval. Ajánlom, hogy ott legyél! - mondta, majd hamarosan egy ifjú őr szaladt hozzá. Valamit Patroklos fülébe súgott, majd miután elcsúszotott tőlem csendesen néztem, ahogyan a két páncélos "teknős" eltűnik a sarkon befordulva. Én pedig vissza tértem a "túrásomba".

Valóban, egy-két óra leforgása után meg is jelent egy szolgálólány. Szelíden kopogott, majd ahogyan ajtót nyitottam, kezembe is nyomta az anyagot, és elsietett. Nem tudtam nem észrevenni szemében a fáradtságot. Biztosan a bál miatt ilyen mindenki. Egy évben egyszer rendezik meg, csak a palotában élők vehetnek részt benne, és a király is jelen van, ami nagy ritkaság. Én sosem mentem el rá. Nem éreztem elég "nemes" vérűnek magam ahhoz, hogy jelen legyek, na meg féltem az ott lévő emberektől is. De most itt volt ez a ruha, és Patroklos meghívása is. Mennem kellet.

Este már degesen topogtam a bálterem előtt. Nem mertem egyedül bemenni. Mindeközben emberek tömkelege özönlött be előttem, némelyikük pedig megvető pillantást vetett rám. Minden bizonyára nem ismertek, így feltételezhették, hogy új vagyok. Valaki olyan, a ki még a ranglétra legalsó során se áll.
- Nem is kellet volna idejönnöm - sóhajtottam magamban miközben inkább az ablak felé fordultam, és a párkányra könyökölve néztem az esti égboltot. A csillagok érdeklődve pislogtak le rám, a nagy védelmezőjük, a Hold pedig csendesen védte őket, és fényesen csücsült az égi trónján. Egyedül egy holló szállt az égen, körbe körbe röpült, megkerülve az egyetlen felhőt, aki bemerte mocskolni az éjszaka paplanját.
- Nyugalmas az este, nem igaz? - egy ismeretlen hang ütötte meg a fülemet. Érdeklődve fordítottam a szemem a férfi irányába, aki úgy szintén a párkányon könyökölt, és unottan tépdelte egy letépett virág szirmait. Vajon csak most jött ide, vagy már régebben is mellém állt, csak nem vettem észre?
- Igen. Bárcsak mindig ilyen lenne - feleltem halkan, majd elkaptam egy lefelé zuhanó szirmot, és kiterítettem a tenyeremben. - Az úr is a bálra jött?
- Inkább onnan. Szeretem a fényűzést, de a sok embert, akik azt hiszik, hogy bármit megtehetnek, hogy ők valakik...nos, őket már kevésbé. - A férfi hanglejtése kissé megriasztott. Volt benne valami fenyegető. Valami meg nem foghatatlanul veszélyes. De ahogyan rá pillantottam, nem láttam mást, csak mérhetetlen türelmet. Az idegen haja természetes szőke volt, és hullámos. Csodálkozva konstatáltam, hogy teljes heterokrómiában "szenvedett". Jobb szemének színe jég kék volt, míg a másik barna, már-már fekete. - És ön? Még nem láttam magát. Új szolgalány? - érdeklődött barátságosan, én pedig lassan megcsóváltam a fejem.
- Régi. Vagyis hogy mondjam. Én vagyok a könyvtáros. Csak nem jövök ki. Úgy soha - kuncogtam  a saját szerencsétlenségemen. Ez a sorsom. Halálomig porosodni és pakolászni.
A férfi szemei elkerekedtek, majd pár pillanatig csak maga elé bámult. - Már ennyi idő eltelt? - hümmögte az orra alatt, én pedig zavartan pislogtam rá, válaszra várva. Szerencsémre észre vette a gesztusomat, és elmosolyodva legyintett egyet. - Még akkor láttalak, amikor apró voltál. Nem hiszem, hogy emlékszel rám, lehettél vagy hat éves. Meglepő, hogy máris ekkora vagy. Mennyi idős is?
- Huszonhárom.
- Tizenhét év... Már észre sem venni az idő múlását. Olyan gyorsan eltelik. Egy szívdobannás és máris...áh, hagyjuk. Nem akar bejönni? - nyújtotta felé a kezét, én pedig vonakodva ugyan, de elfogadtam. Ha Patroklos eddig nem jött értem, akkor csakis bent lehet. Basszus, hogy eddig én erre miért nem gondoltam!
- Nekem dolgom van, de remélem, hogy az este folyamán még találkozunk, kedves...?
- Hayley Corvus - mutatkoztam be pukedlizve egyet, mire az idegen nevetve lágyan megcsókolta a kezem.
- Örültem a találkozásnak - hadarta, majd anélkül, hogy ő bemutatkozott volna, tovább ment, és eltűnt a tömegben.

Szemeimmel egyből Patroklost kezdtem el keresni, ahogy azonban megláttam az uralkodót, megfagytam. Ott ült a trónján, amely a terem másik oldalán, egy emelvényen volt elhelyezve és szigorú szemmel figyelte a vendégeket. Ő maga is báli ruhában volt, hosszú fekete haját gondosan hátrafésülte, fején pedig a korona csillogott ékesen. Egy pillanatra össze is találkozott  a tekintetünk, mire én ijedten nyeltem egyet. Szerencsére nem kellet sokáig tűrnöm zöld szemeinek bénítását, hamarosan már másik embert vizslatott egy vadászó kígyó pillantásával. Nem sokára a kedves idegen, akivel kint találkoztam mellé lépett, és a fülébe súgott valamit. Loki bólintott, majd a következő pillanatban az idegen sehol se volt már, mintha elnyelte volna a köd. A király viszont ugyan olyan feszülten ült, és gyanakvóan méregetett mindenkit, aki mozgott.
- Csak hogy megvagy! Már azt hittem, el sem jössz! - ragadta meg hirtelen Patroklos a vállaimat, mire én hirtelen megrendültem, és csak azután fordultam meg, hogy rájöttem, hogy ő az, és nem valaki más, aki összetévesztett valakivel.
- Eddig kint vártam rád, te - motyogtam morcosan, mint egy kisgyerek. - Ahogy látom, te munkaruhában vagy. Csábos - böktem meg a mellvértjét, mire ő csak felnevetett, kissé gúnyosan.
- Mégis mi bajod van vele? Általában tetszeni szokott neked, egyenesen beindít.
- Az a másik cuccosod. Tudod. Az amelyik átlátszik. Az, amelyik nincs.
- Ne flörtölj velem, mert elpirulok.
- Te kezdted - kuncogtam miközben szórakozottan igazgattam a fegyvertartó övét.- Most mire várunk?
- Arra, hogy az uralkodó elkezdje a szokásos beszédét. Aztán pedig mehet a tánc. Elméletileg dolgoznom kellene, de csak nem fognak ránk szólni, ha lejtek veled egy keringőt.
- Egyszer a fejedet veszik ezért - korholtam le, mire magához ölelt és adott egy lágy puszit az arcomra.
- De én akkor is mosolyogni fogok. - Megborzongtam, ahogyan belegondoltam az egészbe. Patroklos, ahogyan ott fekszik a hóhér előtt, aki a bárdját élesíti. A tömeg csendesen vár, hogy elkezdődjön a kivégzés, csak páran zúgolódnak. Aztán felolvassák, hogy mi a bűne, majd elismétlik az ítéletet, és azzal a lendülettel repül a bárd, az éles pengéje pedig átszel mindent, ami az útjába akad. Patroklos pedig mosolyog...mosolyog, mert valami olyan miatt hal meg, amire büszke. Nem, ezt nem akarom látni. Bármit, csak ezt ne...

Elhúzódtam, ahogyan Loki hirtelen felemelkedett a trónjáról, és mindenkit csendre intett. Büszke tartásával szó nélkül képes volt tiszteletet parancsolni. Lassú, kimért léptekkel sétált egy tálcához, majd levéve egy pohár bort megemelte azt, és neki kezdett a beszédének. Csillogó szemekkel és nyitott füllel hallgattam minden egyes szavát. Ő volt az uralkodóm. Az a férfi, akit halálomig kell szolgálnom. Valamiért büszkeséggel töltött el ez a gondolat, hogy ilyen mértéktelen hűségre lehetek képes valaki iránt, akit személyesen még nem is ismerek. 
Azonban ahogyan füleltem azt is hallottam, ahogyan körülöttem ősszesúgnak az emberek. Az első gondolatom az volt, hogy hogy mernek a király beszéde közben megszólalni?! De az, amit mondtak még jobban felpaprikázott. Gyilkosságról és forradalomról hadováltak össze vissza, miután a király a beszédében megemlítette a lázadókat, én pedig a nyelvembe harapva lehunytam a szemem és egy nagy, mély levegőt vettem.
- Minden rendben van? - kérdezte hirtelen Patroklos mellettem, mire én megráztam a fejem.
- Rossz előérzetem van - vallottam be őszintén.
- Ugyan. Ez egy olyan nap, amikor megváltoztatom a történelmet, ez nem lehet rossz. - Zavartan pislogtam rá, mire ő csak egy gyors csókot adott. Még nem hunytam be a szemem, amikor megemelte az egyik kezét, én pedig pánikolva löktem el magamtól, de már késő volt. Egy pisztoly, amelyet egészen eddig titokban szorongatott elsült, és eltalálta az uralkodót.