2017. október 23., hétfő

2. Fejezet


Nézzenek oda, ennyi idő után képes voltam visszatolni a képemet. Őszinte leszek, szét vagyok esve, mint egy ezer darabos puzzle, és jó isten tudja, hogy mikor fogom össze szedni magamat. Ha konkrétabb választ akarok adni, akkor azt mondom, hogy az egyetemi felvételik, illetve az érettségi után leszek újra hellyel-közzel rendszeres újra itt. Rengeteg dolgom van, rengeteg felkészülés vár még rám, és gondolom meg lehet érteni, hogy jelenleg a tanulmányaim sokkal fontosabbak, mint a fanfiction írás. De, most, hogy elragadott a Thor: Ragnarok láz újra neki vágtam, és lassan, de biztosan zakatol a vonat. 
Újdonság, hogy van egy új, letisztultabb design. Hogy miért? Egy, azért mert már untam minden egyes alkalommal újabb fejlécet csinálni, és variálni össze vissza, meg elkezdtem megszeretni a kicsivel letisztultabb dolgokat, mert egyértelműen nincs annyi munka velük. Lusta vagyok, na. 
De, hogy vége legyen a felesleges szóáradatnak, íme itt a legújabb fejezet, és hamarosan pedig kijavítom az első fejezetben lévő orbitális bakikat is, amiket most vettem észre, és szégyenlem is magam miattuk. Ja, és a fejezet előtti kép csak ideiglenes, hamarosan kitalálok valami normálisat, ami illik is a bloghoz.
Jó olvasást kívánok! 
Ravenna
_________________________________________________________


Láthatatlanná akartam válni. Csak egyszerűen eltűnni a Föld színéről. Eddig sosem hittem volna, hogy a halálnál van rosszabb, de van. A félelem. Az a fajta félelem, amely ezeregy kétség közé vet, hogy aztán nevetve nézze, ahogy a gondolataid darabokra szedik a tested és a lelkedet is. Az a félelem, amely elködösíti az ép ész minden gondolatát és nem hagy hátra mást csak pánikot.
Ártatlan voltam. Ártatlan voltam mégis éreztem, ahogyan a nyakam körül szorul egy megfoghatatlan hurok, ami egyre csak fojtogat. Ott ültem tehetetlenül, székhez kötve, kezeim pedig az asztal közepére voltak szíjazva, mintha valami bestia lennék, aki bármely pillanatban felfalhat egy másik embert, pusztán mert olyan kedve van. Rettegtem. Az, aki ide kerül, ahol most én vagyok, általában hamarabb meghal, minthogy elgondolkozhasson azon, hogy hol rontotta el. Már pedig én nem rontottam el semmit. Tiszta voltam, kezeimhez nem ragadt bűn foltja, és mégis, itt voltam, remegtem és azt kívántam, hogy bárcsak nem hallgattam volna Patroklosra. Miatta voltam itt. Az ő idióta merénylete miatt fogok meghalni én is. Sőt, én húztam a rövidebbet. Őt már a helyszínen megölték. Egy őr hentes precizitással vágta bele a kardját Patroklos mellkasába miután elrántottak tőle, és ugyan ezzel a lendülettel lefelé rántotta a pengét, felmetszve a hasát. Életemben először láttam ilyet, és ennek meg is volt a hatása. A hirtelen soktól elájultam, és mikor felébredtem, már itt találtam magam.

Prüszkölve szimatoltam a steril levegőbe, amelynek nem volt semmilyen illata. Ez a tisztaság pedig bántotta az orromat. De nem ez volt az egyetlen merénylet az érzékszerveim ellen. A szemeim és megkapták a maguk korbácsát, A terem falai hófehérek voltak, szinte vakítóan fehérek. Dacosan meredt rám a nagy fehérség, amely ellen nem volt gyógyír, és már most érezni kezdtem magamon a kín legelső jeleit. Sírni kezdtem. De még ez sem visszhangzott.

Egy alig harmincasnak kinéző katona nyitott be, amikor már azt hittem beleőrülök abba az ürességbe, ami körülvett. A férfi leült velem szembe, arcán érzelmek leheletnyi nyomát se láttam. Izmai bénultan ragadtak a csontjaira, a tekintete sem cikázott ide, vagy oda, mintha nem lenne más, mint egy viaszbábú. Csak csendes ült, és bámult rám szó nélkül, mintha csak azon gondolkozna, hogy: - Ez a lány tényleg bűnös lenne? Szemem akaratlanul is arra a táskára tévedt, amit becipelt magával a szobába. Hatalmas volt. Túl nagy ahhoz, hogy csakis papírok legyenek benne. Újra rám jött a sírhatnék, ahogyan tudatosult bennem hogy az, ami benne van, nagy eséllyel nekem van szánva.
- Harley Corvus, igaz? - szólalt meg hirtelen, én pedig ajkamra harapva bólogattam és próbáltam összeszedni magam annyira, amennyire csak tudtam. Nem akarhattam, hogy a pánik felemésszen, mert ezzel csak beigazolnám azt, hogy bűnös vagyok, ami ugye nem vagyok. Nyelvemre harapva vettem fel a szemkontaktust. - Tudja, mivel vádolják?
- Csak gondolni merem - böktem ki halk, elcsukló hangon. - Árulás?
- Pontosan. Tudja, őfelsége...
- Őfelsége szemében az árulásnál nincs nagyobb bűn - mondtam ki helyette azt a mondatot, amit már gyerekkoromban is belém vertek. Azt, aki a király ellen fordul, publikus akasztófa halálra ítéltetik.
- Ha ezzel tisztában van, miért vett részt a király ellen irányuló merényletben? - Először nem tudtam, hogy mit feleljek. Nem csak azért, mert még most is sértőnek éreztem a vádat, amellyel illetek, hanem azért is, mert jól tudtam, hogy akármit is mondok, csak mélyebbre fogom ásni vele a saját sírgödröm. Nem volt felmentő bizonyíték az ártatlanságomra. Végül nagy levegőt vettem, és remegő ajkakkal hebegtem az őszinte választ.
- Nem akartam, és nem is vettem részt a merénylet kísérletében. Hűséges vagyok az uralkodóhoz, és bármit is mond az a tény, hogy Patroklos a lövés pillanatában engem tartott a karjai között, én sosem mernék ilyet tenni. Tudom, mi érte az ítélet. - A vallató egy pillanatra gúnyosan elmosolyodott, majd újra visszaöltötte az érzések nélküli szellem szerepét.
- Ennek ellenére még is megtette - Sziszegte előre hajolva az arcomba, miközben az ajkai szélei újra oldalra másztak az arcán. Jól láttam, hogy...élvezte ezt az egészet? Élvezte, hogy az arcomba nevethet, hogy gúnyolódhat következmény nélkül, mert tudja, hogy nekem már úgyis mindegy. Hogy holnap reggel szögesdrótból készült kötelet raknak a nyakamba, és hogy visítani fogok még halálomban is a fájdalomtól.
- Nem. Én. Tettem - Sziszegtem vissza, minden egyes szót egyre durvábban morogva a képébe, fogaim fehérjét kimutatva. Aztán elsápadtam, ugyanis rájöttem, hogy elkövettem egy hatalmas nagy hibát ezzel. Plusz egy méterrel mélyebb lesz tehát a gödröm.
- A vendégek szerint Patroklos társa volt az este - motyogta a férfi miközben kinyitotta a táskát, és kutatni kezdett benne.
- Mivel szeretők voltunk egy bizonyos szintig, igen, vele voltam. Ő hívott meg, hogy menjek a bálra! - Arcomra a pír sápadt rózsaszirmai vetültek, ahogyan bevallottam a Patroklossal való kapcsolatomat. Bevallom, most már szégyelltem minden csókot, és minden éjszakát, amit vele töltöttem.
- Szóval megerősíti, hogy Patroklosszal volt.
- Igen, de esküszöm nem tudtam, hogy erre készül! Sosem gondoltam volna, hogy lelőné a királyt!
- Ezt miből gondolja? - egyenesedett fel a vallató a széken, majd az asztalra tett egy fogót, amitől egy pillanatra megállt a szívem. Undorítóan nézett ki. Rozsdás volt, a vér pedig vastagon rászáradt a fémre, beszínezve az eszközt. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy biztosan a sok vértől kezdett el berozsdásodni.
- Az...az a Patroklos, akit én ismertem, sosem lőtt volna - hebegtem, szemeimet nem tudtam egy pillanatra sem levenni a fogóról. Felfordult a gyomrom, ahogyan belegondoltam, hogy már csak percek kérdése, és belőlem fog jajveszékeléseket kicsalni az eszköz. Összeszorított állkapoccsal ültem, rettegve attól, hogy a fogaimnak fog esni, és hogy egytől egyig kicibálja a számból mindegyiket.
- Érdekes. Mit tud a mozgalomról, amit Patroklos vezetett?
- Semmit.
- Azt kétlem - Rázta meg a fejét, majd felkapva a fogót elkezdte azt ide-oda adogatni a kezei között, burkoltan fenyegetve, hogy hogyha nem mondok igazat, akkor elkezdi demonstrálni a működését.
Itt volt az én problémám; igazat mondtam. Semmit sem tudtam erről a bizonyos mozgalomról. Sőt, ami azt illeti azt sem tudtam, hogy egy konkrét mozgalmat vezetett! Azt hittem, hogy egy magányos farkas, hiszen a bálon más nem volt, aki Loki életére tőrt volna, csakis ő. Nem tudtam semmit, és ettől még jobban kétségbe estem.
- Nézze, az életemre esküszöm, hogy nem tudok semmit. Ha tudnám, hogy honnan a picsából szakasztotta ezt a hülye ötletet, hogy agyon próbálja lőni a királyt, akkor elmondanám -  hadartam idegesen, miközben egyre többször pislogtam, próbálva visszatartani a könnyeimet. A kurva életbe, nem akartam újra sírni!
Már zsibbadtam a folytonos remegéstől. Az arcom, a nyakam, a végtagjaim megmerevedtek, és hiába próbáltam egy kicsit is megmozdítani őket, az ujjaim nem engedelmeskedtek, a görcs ott tartotta őket. Már a saját testem is elárult engem,  ahelyett hogy az ártatlanságomat igazolta volna, csak még egy lapáttal rátett a tűzre. Isteneimre, csak legyen már vége!

 Pár másodpercnyi néma csend után szakadt ki a legelső fájdalmas sikoly a torkomból, amely megtöltötte az egész szobát. Kétségbe esetten próbáltam szabadulni, elrántottam volna a kezem, de a szíjjak erősen tartottak, én pedig elkerekedett szemmel meredtem a vérző ujjamra, amelynek végéről letépték a körmömet. De nem állt meg, rögtön ment a második, a harmadik, és a negyedik után, amikor már a kisujjamhoz ért, direkt bénázni kezdett. Először nem elég erősen rántott, majd pedig csak a körmöm felét tépte le, végül pedig már a kisujjam és vérben úszott. Én pedig ott ültem, és sikoltottam, ahogyan tudtam. Mi mást tehettem volna? Bevallani egy hazugságot, amiért még egy ennél is rosszabb dolog várhat rám?

- Könyörgöm - vinnyogtam, amikor ledobta a fogó a földre, amely hangos csörömpöléssel landolt, majd elhallgatott a talajon.
- Mit tudsz? - Ismételte meg a kérdést, én pedig csak lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a pánik teljesen átvegye felettem a hatalmat. Feladtam. Megemelve a tekintetem elszörnyedve néztem a bal kézfejem, amelyet a saját vérem borított be mindenütt. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen kézzel vajon hogyan fogok tudni könyveket pakolni a könyvtárban. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg sosem mehetek oda vissza, amitől még jobban rám jött a sírógörcs.
- Esküszöm Valhallára, hogy nem tudok semmit. Nem volt közöm hozzá. Haza akarok menni. Kérem. Engedjen haza - szipogtam, minden egyes szónál megakadva, kegyelemért esedezve. Reménykedve tekintettem fel a férfi szemébe, de amikor annak vas tekintetével találtam szemben magam tudtam, hogy ez egy vesztett kártyajáték. Nála volt az összes Joker.
- Nézd. Ha most bevallod, akkor megúszhatod egy gyors, kíméletes halállal valószínűleg, a király kegyelméből. De ha tovább húzod, akkor én szépen fogom magam, és végzem tovább a munkámat, magyarul addig töröm, vágom a kezeidet és egyéb tagjaidat, ameddig ki nem köpsz valami értelmeset is. - Meglepődtem a férfi hirtelen jött ”jó tanácsán”. Bátortalanul megint a szemeibe néztem, és ezúttal egy kis szánalmat is láttam bennük. De az a kegyetlen céltudatosság uralta mindenét, és pillanatokon belül felfalta a szánalom apró molylepkéjét is. A tekintetével, a testtartásával, a mentalitásával, minden porcikájával mutatta, hogy nem fog kegyelmezni. Némán meredtem a néhai körmeim helyére, mire motyogott valamit az orra alatt, majd elővett egy zacskónyi sót, amit pillanatokon belül a kézfejemre öntött.

Nem is emlékszem már, hogy hány kínzó perc után nyílt megint az ajtó. Annyira tisztán emlékszem, hogy már nem volt erőm felemelni a fejem, hogy az illető frissen belépő személy szemeibe nézhessek. Kiszáradt, és belülről véresre harapdált szájjal hallgattam, ahogyan az idegen ordít a kínzómesterrel, majd újra hallottam az ajtózár kattanását, és aztán csend lett. 
- Mit tudsz... - kezdett bele, mire én már szánalmamban megengedtem magamnak egy halk, csalódott kuncogást.
- Azt tudom, hogy megfogok halni - suttogtam miközben a könnyeimet nyalogattam le az arcomról.
- Nem ér a másik szavaiba vágni, azt sem tudod, mit akartam kérdezni - cüncögött az idegen férfi, majd lustán leült a felszabadult székre, és megdöbbentő finomsággal megemelte a fejem. És amikor megláttam az arcát, elakadt a lélegzetem. - Megengeded, hogy újra neki kezdjek a kérdésemnek?
- Igen, felség - motyogtam, miközben elkaptam a tekintetem, és idegesen próbáltam valahova máshová nézni. Élt. Élt, és semmi baja nem volt, és most ő vette át a kihallgatást. Ráadásul belevágtam a szavába is! Könyörgöm, nyeljen végre el a Föld!
- Mit tudsz Patroklosról? Generálisan. Mik voltak a szokásai, milyen titkokról mesélt neked. Ne aggódj, az afférotokról nem kell mesélned, arról már tudok - mosolyodott el tenyér bemászóan miközben összekulcsolta az ujjait az asztalon, és elkezdte szórakozottan leporolni a sót a kezemről. Nem tudtam megszólalni a meglepődöttségről, meg attól, ahogyan fél másodpercenként összerándultam a só miatt. Annyi kérdésem volt, de egyre sem kaphattam választ. - Nem érek rá egész nap. Tudom, hogy ártatlan vagy. Az őröket mind végigkérdeztem, már pedig szerintük jó, ha egy évben egyszer kitetted a lábad a barlangodból, ráadásul a könyvtár rendesen be van kamerázva, tudom, hogy nem hagytad el a helyed, hacsak hetyegni nem mentél, de legfőképpen sosem engedtél be senkit oda. Viszont nekem nyomok és információk kellenek, már pedig te addig nem mész innen sehova, ameddig fel nem köhögsz valamit, mert csak tudnod kellet valamit arról az idiótáról, ha keféltél is vele - Nagyot nyeltem Loki szavaira, és bele telet egy-két másodpercre mire felfogtam azt az egyetlen varázs mondatott, ami után fellégeztem. "Tudom, hogy ártatlan vagy". Tehát van esélyem arra, hogy élve megússzam ezt a  dolgot, csak beszélnem kell a titkairól, a szokásairól, bármiről, ami hasznos lehet.
- Felség, kaphatok pár percet, hogy össze szedjem magam? - kérdeztem megköszörülve a torkomat.
- Csak tessék, de ne legyen túl sok perc. Valamint ha hazudni mersz, akkor én arról tudni fogok előbb, vagy utóbb, szóval ne arra használd a fejed, hogy valami jó kis sztorit találj ki. Az az én dolgom - hadarta egy fél mosollyal, majd újra hátradőlt és kemény tekintettel végigmért újra és újra.

Pontosan hét percen keresztül raktam a fejemben helyre a dolgokat Patroklosról, amíg végül eszembe nem jutott valami, amit egyszer említett. Mindent elmondtam, amit csak tudtam róla. Minden egyes mocskos kis szokását, és babonáját, végül pedig azzal az információval zártam, amely valószínűleg a leghasznosabb lehetett Loki számára.
- Ha jól emlékszem, egy nap mesélt nekem a Részeg Farkas kocsmáról. Azt mondta gyakran oda jár a karátjaival, vagy egyéb munkatársaival - motyogtam, próbálva a lehető legjobban visszaidézni a hely nevét.
- Ebben biztos vagy? - hajolt előre Loki, kék szemeivel a vesémig hatolt, tekintete ide-oda cikázott az arcomon, a hazugság jeleit keresve.
- Nem teljesen... - sóhajtottam, majd hirtelen még egy gondolat villámlott át az agyamon. Szinte örömmel mondtam ki ezt a három szót: - Van egy naplója.
- Tessék?
- Egy naplója! A matraca alatt tartja, láttam egy párszor, talán abban van valami. Előlem mindig rejtegette, pedig néhányszor beleakartam olvasni - Loki arcára látszólagos elégedettség ült ki, majd felvont szemöldökkel egy újabb kérdést szegezett nekem, ami nem volt más, mint egy szúrópróba.
- Honnan tudhatom, hogy az igazat mondod, és nem próbálsz meg félrevezetni, hogy védd a néhai kis szeretődet?
- Hazudott nekem és elcsábított a bálra, hogy aztán itt üljek, és fájdalmak közepette próbáljam meg menteni az amúgy ártatlan irhámat. Belerángatott a saját, idióta küldetésébe. A legutolsó, hogy azt akarom, hogy minden igazság derüljön ki róla - feleltem határozottan, majd keserű szájízzel végigmértem a kezeimet. - Undorítóan nézek ki. Én csak vissza akarok menni a könyvtárba, és végezni a dolgom. Pihenni szeretnék, felség, eltűnni a világ elől. - Adtam hozzá egy fájdalmas sóhajjal, majd feltűnt, hogy újra elkezdtem remegni. Az agyam már teljesen kikészült, és vele együtt minden egyes porcikám. Nem akartam elájulni, már pedig közel voltam hozzá.
- Viselhető válasz. Szólok egy őrnek, hogy kísérjen vissza a könyvtárba. Kapsz egy csinos nyakörvet a nyakadba, azzal egy ideig figyelemmel kísérünk, csak hogy biztosan ne próbálkozz semmilyen turpissággal. A könyvtárat pedig nem hagyod el, ameddig én azt nem mondom, hogy mehetsz, érthető voltam?
- Igen, felség - bólintottam erőtlenül. Ez azt akarja, jelenti, hogy életben hagy? Fáradtan pislogva néztem, ahogyan Loki feláll a székből, és kihúzva magát gondolkozni kezd. Végül kinyitotta az ajtót, és félig kilépve még egyszer utoljára hozzám szólt: - Éledben maradhatsz, kicsi Corvus. De még egy ilyen ballépés, és személyesen vágom el a torkodat. - Majd bezárva maga után az ajtót egyedül hagyott a gondolataimmal, én pedig megengedtem magamnak még egy utolsó, megfáradt sikolyt, amelyet muszáj volt kiadnom magamból. Soha többé nem akarok ide visszakerülni. Soha...

2017. május 7., vasárnap

1. Fejezet


Nos, jó pár hónap után végre sikerült megszülnöm az első fejezetet, sajnálom, hogy ennyi ideig tartott, de sajnálatos módon az utóbbi időben nem egy negatív hatás ért, az egyik ilyen volt az is, hogy elvették tőlem az írásba vetett szenvedélyem, és hosszú ideig egyetlen egy betűt sem tudtam begépelni, mert konkrét undor fogott el, amikor bármit is megpróbáltam alkotni. De hát, mostanra már kezdem össze-össze szedegetni magamat, így hát ha minden jól megy, akkor hamarosan újabban aktívabb leszek a blogger körökben. Valamint sajnos ehhez a fejezethez nem dukál kép, mert tönkrement a PS-em, sorry. De inkább ne legyen ott semmi, minthogy egy idegesítő gif játszódjon el újra és újra.
Jó olvasást kívánok!

Ravenna

----------

A könyvtár - ami már hosszú évek óta az otthonom - ezen a reggelen is nyugodt volt. Egyedül az öreg polcok nyögdécseltek a könyvek súlya alatt, és az ablakon pedig a szél kopogott szelíden. Imádtam erre kelni. A magányra és a halk hangokra. Mosolyogva bújtam ki az ágyból, és felkaptam a papucsomat.

Még az apám volt az előző lakosa eme helynek. Az uralkodó kegyéből pedig rám került a sor, én lettem a tiltott könyvek őre. Még nagyon fiatal voltam, amikor idehoztak. Azóta pedig jó, ha egy évben egyszer elhagytam az én kis, hogy is mondjam, országomat. Ez a könyvtár volt a legfontosabb az birodalomban. Itt voltak tárolva azon művek, amelyeket betiltottak. Bár a legtöbb ilyen könyvet elégették, egyet mindig megtartottak, és azok idekerültek. Emellett vannak itt mágiával foglalkozó kötetek is. De ezeket csak Loki érteti. Még nekem sem szabadna hozzájuk érnem, de a kíváncsiság gyakran hajtott, és fellapoztam őket. De sosem vettem ki egyetlen egy szót sem az egészből. Gondolom én asgardi nyelven íródtak. Milyen kár.

A kis lakósarkomban éltem tehát, itt, az főpalota könyvtárában. Volt egy ágyam, egy fürdőszobám, melybe csakis innen nyílt ajtó, és egy asztalom is, hogy rajzolni vagy írni tudjak, ha úgy hozza a kedvem. Többre nem volt szükségem. Ételt mindig hoztak nekem az erre kiképzett szolgák. Csak az a fránya magány.

Egy gyors zuhany után felöltöztem, és neki láttam a monoton feladataimnak. Könyvpakolás, ellenőrzés, esetleges rendrakás. Miután csak az uralkodó és én tartózkodhatunk a könyvtárban, a munkáimat igen hamar el tudtam végezni. Aztán leültem, és elkezdtem rajzolni. Mindig mást és mást alkotott meg a grafitom és elmém együttese. Volt, hogy könyvekhez készítettem illusztrációkat, és volt, hogy csak firkálgattam. De a mai nap ez sem kötött le. Morogva hajítottam a sokadik papírgalacsint a sarokba, és inkább ledobtam magam az ágyra.

A csend, amely reggel még kellemes volt, mostanra kínzássá vált. Néha rám jött, hogy jó lenne kimenni, élni az életet. De mégis hogy kell azt csinálni? A palotát alig ismerem, nemhogy a nagyvilágot. Ha ki is megyek, nincs senki, akivel beszélgethetnék. Az, akit ismerek, vagy nagyon elfoglalt, vagy pedig egyszerűen nem olyan személyiség, akivel kitudnék jönni. Egyedül pedig nem akartam - helyesbítek - féltem kimenni.

Mikor azonban idegességemben felálltam, egy halk kopogás ütötte meg a fülem. Először azt hittem, hogy rosszul hallottam, tehát nem mozdultam. Szememmel és fülemmel azonban az ajtót figyeltem, és kiderült, hogy nem csak beképzeltem. Egy újabb, de ezúttal erőteljesebb kopogás hallatszott, én pedig izgatottan, szinte rohanva csörtettem az ajtó elé. Kihúztam magam, és megigazítottam a hajamat is, biztos, ami biztos. Majd kinyitottam az ajtót, de csak éppen akkorára, hogy én kitudjak rajta lépni.

- Miben lehetek szolgálatára, uram? - néztem fel az előttem álló, ismerős arca. Egy teljes, katonai díszben álló férfi állt előttem. Páncélja fényes volt, és szinte érintetlen, de a ruházat mégis könnyednek tűnt, hiába takarta el szinte az egészét az előttem állónak. Fején egy sisakot hordott, azon pedig ott díszelgett a birodalom címere: Egy kígyó, amely éppen egy sast folyt meg.

- Jó reggelt, Harley - mosolygott rám a katona, barna szemei érdeklődéssel és huncutsággal csillogtak. Akaratlanul is elpirultam tekintetére.

- Jó reggelt neked is, Patroklos - viszonoztam halkan a köszönést, majd lábujjhere állva megöleltem a régen nem látott barátomat. Patroklos tíz évvel idősebb nálam, mégis szinte ugyanazon a mentális szinten vagyunk. Ez lehet bók számomra, és sértés számára. Amikor idejöttem, ő volt az, aki megtanította nekem a birodalom alap szabályait. Hogyan kell viselkedni, mit és hol szabad viselni, és a többi. Pedig akkor még ő is félig-meddig gyerek volt. Ahogy pedig telt az idő, ő lett az őrség vezetője. Emiatt persze sokkal kevesebbet tudtunk találkozni, de büszke voltam a sikereire. Megérdemelte, minden meg volt benne, ami egy vezérben benne kell, hogy legyen. Kellően erős kéz, és kitartás, ugyan akkor empátia is csordultig volt benne. Szigorú volt, és tolta az emberei határait, de hagyta nekik, hogy pihenjenek. Jó ember volt. Ami azt illeti, gyakran forgolódtam az ágyban, és gondoltam is rá. Barátok voltunk, de amikor elhagytam a könyvtárat, akkor általában csak azért, hogy az ágyában kössek később ki. Mindkettőnknek szüksége volt erre. Aztán amikor végeztünk mit sem szólva a másikhoz rohantunk vissza a helyünkre, mintha valami halálos bűnt követtünk volna el.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? - érdeklődtem, mindeközben a hátamat a falnak támaszkodtam, és elől kereszteb tettem a karjaimat.

- Csak hiányoztál.

- Ne hazudj - csóváltam meg a fejem szórakozottan. - Patroklos Greymane, a nagy és "rettegett" őr és harcos nem szokott csak úgy idejönni. Ő mindig akar valamit. Bökd ki - gesztikuláltam a kezemmel szórakozottan.

- Mond csak, mióta tudsz ilyen jól olvasni az agyamban? - vett elő egy almát a háta mögül, és nekem dobta, miközben én elkaptam. Savanyú zöld alma, a kedvencem.

- Amióta sok ideje ismerlek. Na, gyerünk - siettettem, majd egy jó nagyot haraptam a gyümölcsbe.

- Csak érdekel, hogy most eljössz-e a bálra - bökte ki végül.

- Az most van? - kerekedtek el szemeim. Upsz, ezek szerint elfelejtettem.

- Igen, ma este. Te pedig sosem vagy ott. Azt hiszem, ideje lenne, hogy legalább megnézd, mi zajlik ott. Vagy talán táncolj is velem. De én annak is örülök, ha kidugod az orrod a kis vakondtúrásodból - bökött fejével az ajtóra.

- Most próbálok nem megsértődni. Ez a "vakondtúrás" valószínűleg többet ér, mint a Föld felének az élete. Amúgy nem tudok menni, nincs ruhám - mondtam vállat vonva. Ugyan nem ez volt a valós indok, mégis egy igaz tény volt. Valóban nem volt öltözékem ilyen alkalmakra.

- Milyen véletlen, de tudtam. Szóval csináltattam egyet. Hamarosan elhozza egy szolga. Szóval. Ajánlom, hogy ott legyél! - mondta, majd hamarosan egy ifjú őr szaladt hozzá. Még mielőtt beszélni tudott volna, Patroklos megemelte a kezét, mire a fiú megfordult, és indult is. Csendesen néztem, ahogyan a két páncélos teknős eltűnik a sarkon befordulva. Én pedig vissza tértem a "túrásomba".

Valóban, egy-két óra leforgása után meg is jelent egy szolgálólány. Szelíden kopogott, majd ahogyan ajtót nyitottam kezembe is nyomta az anyagot, és elsietett. Nem tudtam nem észrevenni szemében a fáradtságot. Biztosan a bál miatt ilyen mindenki. Egy évben egyszer rendezik meg, csak a palotában élők vehetnek részt benne, és a király is jelen van, ami nagy ritkaság. Én sosem mentem el rá. Nem éreztem elég "nemes" vérűnek magam ahhoz, hogy jelen legyek. De most itt volt ez a ruha, és Patroklos meghívása is. Mennem kellet.

Idegesen topogtam a bálterem előtt. Nem mertem egyedül bemenni. Mindeközben emberek tömkelege özönlött be előttem, némelyikük pedig megvető pillantást vetett rám. Minden bizonyára nem ismertek, így feltételezhették, hogy új vagyok. Valaki olyan, a ki még a ranglétra legalsó során se áll.

- Nem is kellet volna idejönnöm - sóhajtottam magamban miközben inkább az ablak felé fordultam, és a párkányra könyökölve néztem az esti égboltot. A csillagok érdeklődve pislogtak le rám, a nagy védelmezőjük, a Hold pedig csendesen védte őket, és fényesen csücsült az égi trónján. Egyedül egy holló szállt az égen, körbe körbe röpült, megkerülve az egyetlen felhőt, aki bemerte mocskolni az éjszaka paplanját.

- Nyugalmas az este, nem igaz? - egy ismeretlen hang ütötte meg a fülemet. Érdeklődve fordítottam a szemem a férfi irányába, aki úgy szintén a párkányon könyökölt, és unottan tépdelte egy letépett virág szirmait. Vajon csak most jött ide, vagy már régebben is mellém állt, csak nem vettem észre?

- Uhhum. Szinte már őrjítő - feleltem halkan, majd elkaptam egy lefelé zuhanó szirmot, és kiterítettem a tenyeremben. - Az úr is a bálra jött?

- Inkább onnan. Szeretem a fényűzést, de a sok embert, akik azt hiszik, hogy bármit megtehetnek, hogy ők valakik...nos, őket már kevésbé. - A férfi hanglejtése kissé megriasztott. Volt benne valami fenyegető. Valami meg nem foghatatlanul veszélyes. De ahogyan rá pillantottam, nem láttam mást, csak mérhetetlen türelmet. Az idegen haja természetes szőke volt, és hullámos. Csodálkozva konstatáltam, hogy teljes heterokrómiában "szenvedett". Jobb szemének színe jég kék volt, míg a másik barna, már-már fekete. - És ön? Még nem láttam magát. Új alkalmazott? - érdeklődött barátságosan, én pedig lassan megcsóváltam a fejem.

- Régi. Vagyis hogy mondjam. Én vagyok a könyvtáros. Csak nem jövök ki. Úgy soha. - kuncogtam  a saját szerencsétlenségemen. Ez a sorsom. Halálomig porosodni és pakolászni.

A férfi szemei elkerekedtek, majd pár pillanatig csak maga elé bámult. - Már ennyi idő eltelt? - hümmögte az orra alatt, én pedig zavartan pislogtam rá, válaszra várva. Szerencsémre észre vette a gesztusomat, és elmosolyodva legyintett egyet. - Még akkor láttalak, amikor apró voltál. Nem hiszem, hogy emlékszel rám, lehettél vagy hat éves. Meglepő, hogy máris ekkora vagy. Mennyi idős is?

- Huszonhat.

- Húsz év... Már észre sem venni az időt. Olyan gyorsan eltelik. Egy szívdobannás és máris...áh, hagyjuk. Nem akar bejönni? - nyújtotta felé a kezét, én pedig vonakodva ugyan, de elfogadtam. Ha Patroklos eddig nem jött értem, akkor csakis bent lehet. Basszus, hogy eddig én erre miért nem gondoltam!

- Nekem dolgom van, de remélem, hogy az este folyamán még találkozunk, kedves...?

- Harley - mutatkoztam be pukedlizve egyet, mire az idegen nevetve lágyan megcsókolta a kezem.

- Örültem, a találkozásnak - hadarta, majd anélkül, hogy ő bemutatkozott volna, tovább ment, és eltűnt a tömegben.

Szemeimmel egyből Patroklost kezdtem el keresni, ahogy azonban megláttam az uralkodót, megfagytam. Ott ült a trónján, amely a terem másik oldalán, egy emelvényen volt elhelyezve és szigorú szemmel figyelte a vendégeket. Ő maga is báli ruhában volt, hosszú fekete haját gondosan hátrafésülte, fején pedig a korona csillogott ékesen. Egy pillanatra össze is találkozott  a tekintetünk, mire én ijedten nyeltem egyet. Szerencsére nem kellet sokáig tűrnöm zöld szemeinek bénítását, hamarosan már másik embert vizslatott egy vadászó kígyó pillantásával. Nem sokára a kedves idegen, akivel kint találkoztam mellé lépett, és a fülébe súgott valamit. Loki bólintott, majd a következő pillanatban az idegen sehol se volt már, mintha elnyelte volna a köd. A király viszont ugyan olyan feszülten ült, és gyanakvóan méregetett mindent, ami mozgott.

- Csak hogy megvagy! Már azt hittem, el sem jössz! - ragadta meg hirtelen Patroklos a vállaimat, mire én hirtelen megrezzentem, és csak azután fordultam meg, hogy rájöttem, hogy ő az, akit keresek.

- Eddig kint vártam rád, te - motyogtam morcosan, mint egy kisgyerek, aki lepaktált a haverjával, hogy őt nem dobja ki, de a másik még is megteszi. - Ahogy látom, te munkaruhában vagy. Csábos - böktem meg a mellvértjét, mire ő csak felnevetett, kissé gúnyosan.

- Mégis mi bajod van vele? Általában beindít.

- Az a másik cuccosod. Tudod. Az amelyik átlátszik. Az, amelyik nincs.

- Ne flörtölj velem, mert elpirulok.

- Te kezdted - kuncogtam miközben szórakozottan igazgattam a fegyvertartó övét.- Most mire várunk?

- Arra, hogy az uralkodó elkezdje a szokásos beszédét. Aztán pedig mehet a tánc. Elméletileg dolgoznom kellene, de csak nem fognak ránk szólni, ha lejtek veled egy keringőt.

- Egyszer a fejedet veszik ezért - korholtam le, mire magához ölelt és adott egy lágy puszit az arcomra.

- De én akkor is mosolyogni fogok. - Megborzongtam, ahogyan belegondoltam az egészbe. Patroklos, ahogyan ott fekszik a hóhér előtt, aki a bárdját élesíti. A tömeg csendesen vár, hogy elkezdődjön a kivégzés, csak páran zúgolódnak. Aztán felolvassák, hogy mi a bűne, majd elismétlik az ítéletet, és azzal a lendülettel repül a bárd, az éles pengéje pedig átszel mindent, ami az útjába akad. Patroklos pedig mosolyog...mosolyog, mert valami olyan miatt hal meg, amire büszke. Nem, ezt nem akarom látni. Bármit, csak ezt ne...

Elhúzódtam, ahogyan Loki hirtelen felemelkedett a trónjáról, és mindenkit csendre intett. Büszke tartásával szó nélkül képes volt tiszteletet parancsolni. Lassú, kimért léptekkel sétált egy tálcához, majd levéve egy pohár bort megemelte azt, és neki kezdett a beszédének. Csillogó szemekkel és nyitott füllel hallgattam minden egyes szavát. Ő volt az uralkodóm. Az a férfi, akit halálomig kell szolgálnom. Valamiért büszkeséggel töltött el ez a gondolat, hogy ilyen mértéktelen hűségre lehetek képes valaki iránt.

Azonban ahogyan füleltem azt is hallottam, ahogyan körülöttem ősszesúgnak az emberek. Az első gondolatom az volt, hogy hogy mernek a király beszéde közben megszólalni?! De az, amit mondtak még jobban felpaprikázott. Gyilkosságról és forradalomról hadováltak össze vissza, én pedig a nyelvembe harapva lehunytam a szemem és egy nagy, mély levegőt vettem.

- Minden rendben van? - kérdezte hirtelen Patroklos mellettem, mire én megráztam a fejem.

- Rossz előérzetem van - vallottam be őszintén.

- Ugyan. Ez egy olyan nap, amikor megváltoztatom a történelmet. - Zavartan pislogtam rá, mire ő csak egy gyors csókot adott. Még nem hunytam be a szemem, amikor megemelte az egyik kezét, én pedig pánikolva löktem el magamtól, de már késő volt. A fegyver, amelyet egészen eddig titokban szorongatott elsült, és eltalálta az uralkodót.


Képzelj ide valami kreatív írást, oké? | Illetve itt az egyedi betűtípus linkje is : google fonts