2. Fejezet

Nézzenek oda, ennyi idő után képes voltam visszatolni a képemet. Őszinte leszek, szét vagyok esve, mint egy ezer darabos puzzle, és jó isten tudja, hogy mikor fogom össze szedni magamat. Ha konkrétabb választ akarok adni, akkor azt mondom, hogy az egyetemi felvételik, illetve az érettségi után leszek újra hellyel-közzel rendszeres újra itt. Rengeteg dolgom van, rengeteg felkészülés vár még rám, és gondolom meg lehet érteni, hogy jelenleg a tanulmányaim sokkal fontosabbak, mint a fanfiction írás. De, most, hogy elragadott a Thor: Ragnarok láz újra neki vágtam, és lassan, de biztosan zakatol a vonat. 

Újdonság, hogy van egy új, letisztultabb design. Hogy miért? Egy, azért mert már untam minden egyes alkalommal újabb fejlécet csinálni, és variálni össze vissza, meg elkezdtem megszeretni a kicsivel letisztultabb dolgokat, mert egyértelműen nincs annyi munka velük. Lusta vagyok, na. 

De, hogy vége legyen a felesleges szóáradatnak, íme itt a legújabb fejezet, és hamarosan pedig kijavítom az első fejezetben lévő orbitális bakikat is, amiket most vettem észre, és szégyenlem is magam miattuk. Ja, és a fejezet előtti kép csak ideiglenes, hamarosan kitalálok valami normálisat, ami illik is a bloghoz.

Jó olvasást kívánok! 

Ravenna

_________________________________________________________

Láthatatlanná akartam válni. Csak egyszerűen eltűnni a Föld színéről. Eddig sosem hittem volna, hogy a halálnál van rosszabb, de van. A félelem. Az a fajta félelem, amely ezeregy kétség közé vet, hogy aztán nevetve nézze, ahogy a gondolataid darabokra szedik a tested és a lelkedet is. Az a félelem, amely elködösíti az ép ész minden gondolatát és nem hagy hátra mást csak pánikot.

Ártatlan voltam. Ártatlan voltam mégis éreztem, ahogyan a nyakam körül szorul egy megfoghatatlan hurok, ami egyre csak fojtogat. Ott ültem tehetetlenül, székhez kötve, kezeim pedig az asztal közepére voltak szíjazva, mintha valami bestia lennék, aki bármely pillanatban felfalhat egy másik embert, pusztán mert olyan kedve van. Rettegtem. Az, aki ide kerül, ahol most én vagyok, általában hamarabb meghal, minthogy elgondolkozhasson azon, hogy hol rontotta el. Már pedig én nem rontottam el semmit. Tiszta voltam, kezeimhez nem ragadt bűn foltja, és mégis, itt voltam, remegtem és azt kívántam, hogy bárcsak nem hallgattam volna Patroklosra. Miatta voltam itt. Az ő idióta merénylete miatt fogok meghalni én is. Sőt, én húztam a rövidebbet. Őt már a helyszínen megölték. Egy őr hentes precizitással vágta bele a kardját Patroklos mellkasába miután elrántottak tőle, és ugyan ezzel a lendülettel lefelé rántotta a pengét, felmetszve a hasát. Életemben először láttam ilyet, és ennek meg is volt a hatása. A hirtelen soktól elájultam, és mikor felébredtem, már itt találtam magam.

Prüszkölve szimatoltam a steril levegőbe, amelynek nem volt semmilyen illata. Ez a tisztaság pedig bántotta az orromat. De nem ez volt az egyetlen merénylet az érzékszerveim ellen. A szemeim és megkapták a maguk korbácsát, A terem falai hófehérek voltak, szinte vakítóan fehérek. Dacosan meredt rám a nagy fehérség, amely ellen nem volt gyógyír, és már most érezni kezdtem magamon a kín legelső jeleit. Sírni kezdtem. De még ez sem visszhangzott.

Egy alig harmincasnak kinéző katona nyitott be, amikor már azt hittem beleőrülök abba az ürességbe, ami körülvett. A férfi leült velem szembe, arcán érzelmek leheletnyi nyomát se láttam. Izmai bénultan ragadtak a csontjaira, a tekintete sem cikázott ide, vagy oda, mintha nem lenne más, mint egy viaszbábú. Csak csendes ült, és bámult rám szó nélkül, mintha csak azon gondolkozna, hogy: - Ez a lány tényleg bűnös lenne? Szemem akaratlanul is arra a táskára tévedt, amit becipelt magával a szobába. Hatalmas volt. Túl nagy ahhoz, hogy csakis papírok legyenek benne. Újra rám jött a sírhatnék, ahogyan tudatosult bennem hogy az, ami benne van, nagy eséllyel nekem van szánva.

- Hayley Corvus, igaz? - szólalt meg hirtelen, én pedig ajkamra harapva bólogattam és próbáltam összeszedni magam annyira, amennyire csak tudtam. Nem akarhattam, hogy a pánik felemésszen, mert ezzel csak beigazolnám azt, hogy bűnös vagyok, ami ugye nem vagyok. Fogaimat a nyelvembe nyomva vettem fel a szemkontaktust. - Tudja, mivel vádolják?

- Csak gondolni merem - böktem ki halk, elcsukló hangon. - Árulás?

- Pontosan. Tudja, őfelsége...

- Őfelsége szemében az árulásnál nincs nagyobb bűn - mondtam ki helyette azt a mondatot, amit már gyerekkoromban is belém vertek. Azt, aki a király ellen fordul, publikus akasztófa halálra ítéltetik.

- Ha ezzel tisztában van, miért vett részt a király ellen irányuló merényletben? - Először nem tudtam, hogy mit feleljek. Nem csak azért, mert még most is sértőnek éreztem a vádat, amellyel illetek, hanem azért is, mert jól tudtam, hogy akármit is mondok, csak mélyebbre fogom ásni vele a saját sírgödröm. Nem volt felmentő bizonyíték az ártatlanságomra. Végül nagy levegőt vettem, és remegő ajkakkal hebegtem az őszinte választ.

- Nem akartam, és nem is vettem részt a merénylet kísérletében. Hűséges vagyok az uralkodóhoz, és bármit is mond az a tény, hogy Patroklos a lövés pillanatában engem tartott a karjai között, én sosem mernék ilyet tenni. Tudom, mi érte az ítélet. - A vallató egy pillanatra gúnyosan elmosolyodott, majd újra visszaöltötte az érzések nélküli szellem szerepét.

- Ennek ellenére még is megtette - Sziszegte előre hajolva az arcomba, miközben az ajkai szélei újra oldalra másztak az arcán. Jól láttam, hogy...élvezte ezt az egészet? Élvezte, hogy az arcomba nevethet, hogy gúnyolódhat következmény nélkül, mert tudja, hogy nekem már úgyis mindegy. Hogy holnap reggel szögesdrótból készült kötelet raknak a nyakamba, és hogy visítani fogok még halálomban is a fájdalomtól.

- Nem. Én. Tettem - Sziszegtem vissza, minden egyes szót egyre durvábban morogva a képébe, fogaim fehérjét kimutatva. Aztán elsápadtam, ugyanis rájöttem, hogy elkövettem egy hatalmas nagy hibát ezzel. Plusz egy méterrel mélyebb lesz tehát a gödröm.

- A vendégek szerint Patroklos társa volt az este - motyogta a férfi miközben kinyitotta a táskát, és kutatni kezdett benne.

- Mivel szeretők voltunk egy bizonyos szintig, igen, vele voltam. Ő hívott meg, hogy menjek a bálra! - Arcomra a pír sápadt rózsaszirmai vetültek, ahogyan bevallottam a Patroklossal való kapcsolatomat. Bevallom, most már szégyelltem minden csókot, és minden éjszakát, amit vele töltöttem.

- Szóval megerősíti, hogy Patroklosszal volt.

- Igen, de esküszöm nem tudtam, hogy erre készül! Sosem gondoltam volna, hogy lelőné a királyt!

- Ezt miből gondolja? - egyenesedett fel a vallató a széken, majd az asztalra tett egy fogót, amitől egy pillanatra megállt a szívem. Undorítóan nézett ki. Rozsdás volt, a vér pedig vastagon rászáradt a fémre, beszínezve az eszközt. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy biztosan a sok vértől kezdett el berozsdásodni.

- Az...az a Patroklos, akit én ismertem, sosem lőtt volna - hebegtem, szemeimet nem tudtam egy pillanatra sem levenni a fogóról. Felfordult a gyomrom, ahogyan belegondoltam, hogy már csak percek kérdése, és belőlem fog jajveszékeléseket kicsalni az eszköz. Összeszorított állkapoccsal ültem, rettegve attól, hogy a fogaimnak fog esni, és hogy egytől egyig kicibálja a számból mindegyiket.

- Érdekes. Mit tud a mozgalomról, amit Patroklos vezetett?

- Semmit.

- Azt kétlem - Rázta meg a fejét, majd felkapva a fogót elkezdte azt ide-oda adogatni a kezei között, burkoltan fenyegetve, hogy hogyha nem mondok igazat, akkor elkezdi demonstrálni a működését.

Itt volt az én problémám; igazat mondtam. Semmit sem tudtam erről a bizonyos mozgalomról. Sőt, ami azt illeti azt sem tudtam, hogy egy konkrét mozgalmat vezetett! Azt hittem, hogy egy magányos farkas, hiszen a bálon más nem volt, aki Loki életére tőrt volna, csakis ő. Nem tudtam semmit, és ettől még jobban kétségbe estem.

- Nézze, az életemre esküszöm, hogy nem tudok semmit. Ha tudnám, hogy honnan a picsából szakasztotta ezt a hülye ötletet, hogy agyon próbálja lőni a királyt, akkor elmondanám -  hadartam idegesen, miközben egyre többször pislogtam, próbálva visszatartani a könnyeimet. A kurva életbe, nem akartam újra sírni!

Már zsibbadtam a folytonos remegéstől. Az arcom, a nyakam, a végtagjaim megmerevedtek, és hiába próbáltam egy kicsit is megmozdítani őket, az ujjaim nem engedelmeskedtek, a görcs ott tartotta őket. Már a saját testem is elárult engem,  ahelyett hogy az ártatlanságomat igazolta volna, csak még egy lapáttal rátett a tűzre. Isteneimre, csak legyen már vége!

 Pár másodpercnyi néma csend után szakadt ki a legelső fájdalmas sikoly a torkomból, amely megtöltötte az egész szobát. Kétségbe esetten próbáltam szabadulni, elrántottam volna a kezem, de a szíjjak erősen tartottak, én pedig elkerekedett szemmel meredtem a vérző ujjamra, amelynek végéről letépték a körmömet. De nem állt meg, rögtön ment a második, a harmadik, és a negyedik után, amikor már a kisujjamhoz ért, direkt bénázni kezdett. Először nem elég erősen rántott, majd pedig csak a körmöm felét tépte le, végül pedig már a kisujjam és vérben úszott. Én pedig ott ültem, és sikoltottam, ahogyan tudtam. Mi mást tehettem volna? Bevallani egy hazugságot, amiért még egy ennél is rosszabb dolog várhat rám?

- Könyörgöm - vinnyogtam, amikor ledobta a fogó a földre, amely hangos csörömpöléssel landolt, majd elhallgatott a talajon.

- Mit tudsz? - Ismételte meg a kérdést, én pedig csak lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a pánik teljesen átvegye felettem a hatalmat. Feladtam. Megemelve a tekintetem elszörnyedve néztem a bal kézfejem, amelyet a saját vérem borított be mindenütt. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen kézzel vajon hogyan fogok tudni könyveket pakolni a könyvtárban. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg sosem mehetek oda vissza, amitől még jobban rám jött a sírógörcs.

- Esküszöm Valhallára, hogy nem tudok semmit. Nem volt közöm hozzá. Haza akarok menni. Kérem. Engedjen haza - szipogtam, minden egyes szónál megakadva, kegyelemért esedezve. Reménykedve tekintettem fel a férfi szemébe, de amikor annak vas tekintetével találtam szemben magam tudtam, hogy ez egy vesztett kártyajáték. Nála volt az összes Joker.

- Nézd. Ha most bevallod, akkor megúszhatod egy gyors, kíméletes halállal valószínűleg, a király kegyelméből. De ha tovább húzod, akkor én szépen fogom magam, és végzem tovább a munkámat, magyarul addig töröm, vágom a kezeidet és egyéb tagjaidat, ameddig ki nem köpsz valami értelmeset is. - Meglepődtem a férfi hirtelen jött ”jó tanácsán”. Bátortalanul megint a szemeibe néztem, és ezúttal egy kis szánalmat is láttam bennük. De az a kegyetlen céltudatosság uralta mindenét, és pillanatokon belül felfalta a szánalom apró molylepkéjét is. A tekintetével, a testtartásával, a mentalitásával, minden porcikájával mutatta, hogy nem fog kegyelmezni. Némán meredtem a néhai körmeim helyére, mire motyogott valamit az orra alatt, majd elővett egy zacskónyi sót, amit pillanatokon belül a kézfejemre öntött.

Nem is emlékszem már, hogy hány kínzó perc után nyílt megint az ajtó. Annyira tisztán emlékszem, hogy már nem volt erőm felemelni a fejem, hogy az illető frissen belépő személy szemeibe nézhessek. Kiszáradt, és belülről véresre harapdált szájjal hallgattam, ahogyan az idegen ordít a kínzómesterrel, majd újra hallottam az ajtózár kattanását, és aztán csend lett. 

- Mit tudsz... - kezdett bele, mire én már szánalmamban megengedtem magamnak egy halk, csalódott kuncogást.

- Azt tudom, hogy megfogok halni - suttogtam miközben a könnyeimet nyalogattam le az arcomról.

- Nem ér a másik szavaiba vágni, azt sem tudod, mit akartam kérdezni - cüncögött az idegen férfi, majd lustán leült a felszabadult székre, és megdöbbentő finomsággal megemelte a fejem. És amikor megláttam az arcát, elakadt a lélegzetem. - Megengeded, hogy újra neki kezdjek a kérdésemnek?

- Igen, felség - motyogtam, miközben elkaptam a tekintetem, és idegesen próbáltam valahova máshová nézni. Élt. Élt, és semmi baja nem volt, és most ő vette át a kihallgatást. Ráadásul belevágtam a szavába is! Könyörgöm, nyeljen végre el a Föld!

- Mit tudsz Patroklosról? Generálisan. Mik voltak a szokásai, milyen titkokról mesélt neked. Ne aggódj, az afférotokról nem kell mesélned, arról már tudok - mosolyodott el tenyér bemászóan miközben összekulcsolta az ujjait az asztalon, és elkezdte szórakozottan leporolni a sót a kezemről. Nem tudtam megszólalni a meglepődöttségről, meg attól, ahogyan fél másodpercenként összerándultam a só miatt. Annyi kérdésem volt, de egyre sem kaphattam választ. - Nem érek rá egész nap. Tudom, hogy ártatlan vagy. Az őröket mind végigkérdeztem, már pedig szerintük jó, ha egy évben egyszer kitetted a lábad a barlangodból, ráadásul a könyvtár rendesen be van kamerázva, tudom, hogy nem hagytad el a helyed, hacsak hetyegni nem mentél, de legfőképpen sosem engedtél be senkit oda. Viszont nekem nyomok és információk kellenek, már pedig te addig nem mész innen sehova, ameddig fel nem köhögsz valamit, mert csak tudnod kellet valamit arról az idiótáról, ha keféltél is vele - Nagyot nyeltem Loki szavaira, és bele telet egy-két másodpercre mire felfogtam azt az egyetlen varázs mondatott, ami után fellégeztem. "Tudom, hogy ártatlan vagy". Tehát van esélyem arra, hogy élve megússzam ezt a  dolgot, csak beszélnem kell a titkairól, a szokásairól, bármiről, ami hasznos lehet.

- Felség, kaphatok pár percet, hogy össze szedjem magam? - kérdeztem megköszörülve a torkomat.

- Csak tessék, de ne legyen túl sok perc. Valamint ha hazudni mersz, akkor én arról tudni fogok előbb, vagy utóbb, szóval ne arra használd a fejed, hogy valami jó kis sztorit találj ki. Az az én dolgom - hadarta egy fél mosollyal, majd újra hátradőlt és kemény tekintettel végigmért újra és újra.

Pontosan hét percen keresztül raktam a fejemben helyre a dolgokat Patroklosról, amíg végül eszembe nem jutott valami, amit egyszer említett. Mindent elmondtam, amit csak tudtam róla. Minden egyes mocskos kis szokását, és babonáját, végül pedig azzal az információval zártam, amely valószínűleg a leghasznosabb lehetett Loki számára.

- Ha jól emlékszem, egy nap mesélt nekem a Részeg Farkas kocsmáról. Azt mondta gyakran oda jár a karátjaival, vagy egyéb munkatársaival - motyogtam, próbálva a lehető legjobban visszaidézni a hely nevét.

- Ebben biztos vagy? - hajolt előre Loki, kék szemeivel a vesémig hatolt, tekintete ide-oda cikázott az arcomon, a hazugság jeleit keresve.

- Nem teljesen... - sóhajtottam, majd hirtelen még egy gondolat villámlott át az agyamon. Szinte örömmel mondtam ki ezt a három szót: - Van egy naplója.

- Tessék?

- Egy naplója! A matraca alatt tartja, láttam egy párszor, talán abban van valami. Előlem mindig rejtegette, pedig néhányszor beleakartam olvasni - Loki arcára látszólagos elégedettség ült ki, majd felvont szemöldökkel egy újabb kérdést szegezett nekem, ami nem volt más, mint egy szúrópróba.

- Honnan tudhatom, hogy az igazat mondod, és nem próbálsz meg félrevezetni, hogy védd a néhai kis szeretődet?

- Hazudott nekem és elcsábított a bálra, hogy aztán itt üljek, és fájdalmak közepette próbáljam meg menteni az amúgy ártatlan irhámat. Belerángatott a saját, idióta küldetésébe. A legutolsó, hogy azt akarom, hogy minden igazság derüljön ki róla - feleltem határozottan, majd keserű szájízzel végigmértem a kezeimet. - Undorítóan nézek ki. Én csak vissza akarok menni a könyvtárba, és végezni a dolgom. Pihenni szeretnék, felség, eltűnni a világ elől. - Adtam hozzá egy fájdalmas sóhajjal, majd feltűnt, hogy újra elkezdtem remegni. Az agyam már teljesen kikészült, és vele együtt minden egyes porcikám. Nem akartam elájulni, már pedig közel voltam hozzá.

- Viselhető válasz. Szólok egy őrnek, hogy kísérjen vissza a könyvtárba. Kapsz egy csinos nyakörvet a nyakadba, azzal egy ideig figyelemmel kísérünk, csak hogy biztosan ne próbálkozz semmilyen turpissággal. A könyvtárat pedig nem hagyod el, ameddig én azt nem mondom, hogy mehetsz, érthető voltam?

- Igen, felség - bólintottam erőtlenül. Ez azt akarja, jelenti, hogy életben hagy? Fáradtan pislogva néztem, ahogyan Loki feláll a székből, és kihúzva magát gondolkozni kezd. Végül kinyitotta az ajtót, és félig kilépve még egyszer utoljára hozzám szólt: - Éledben maradhatsz, kicsi Corvus. De még egy ilyen ballépés, és személyesen vágom el a torkodat. - Majd bezárva maga után az ajtót egyedül hagyott a gondolataimmal, én pedig megengedtem magamnak még egy utolsó, megfáradt sikolyt, amelyet muszáj volt kiadnom magamból. Soha többé nem akarok ide visszakerülni. Soha...