3. Fejezet

Nocsak, nocsak, nocsak, végre itt az új fejezet. Őszinte leszek, nem fogok magyarázkodni hogy miért megy ilyen lassan és vontatottan, érettségi éve van, beteg vagyok, és mindent megteszek, ami tőlem telik hogy még ilyen körülmények között is valami viselhetőt legalább kiadjak a kezem közül, valami olyat, amihez akarom a nevemet kötni, és nem valami olyat, amit kényszerből osztok meg, mert hát úristen nem raktam ki egy hónapja semmit sem. Amúgy pedig tudom, hogy megértőek vagytok ezzel kapcsolatban, szóval nagyon hálás vagyok nektek ezért, hogy az én depressziós kis süsü fejemet így elviselik és az ezzel járó várakozást a fejezetekre szintén. Van azonban egy két változás. Először is, Harley innentől Hayley. Már régóta megakartam változtatni a nevet, szóval tessék. Egy y különbség, remélem nem akad fenn senki sem rajta. A szereplő menüt fogtam és megszüntettem, legyünk őszinték magunkkal, aki fanfictiont olvass, az valószínűleg tudja már  a fandom alap karaktereit, és ha új karaktert hozok be, akkor pedig bízok abban, hogy íróként rendesen letudom írni őket anélkül, hogy kisképet és egyebet kelljen kötni hozzá. Nem is szaporítanám tovább a szót, jó olvasást kívánok a fejezetekhez! 

Plusz fact, hogy végre találtam egy sablont amelyet szeretek használni, valószínűleg ez lesz már egy ideig a fejezetek mellé járó fejezet kép.

Ravenna

_________________________________________________________

A ceruzám végét rágcsálva szlalomoztak a szemeim az előttem fekvő adminisztrációs kis könyv lapjain, miközben azt a sort kerestem, ahová be kell írnom az újonnan érkező könyvek egyikének adatait. Ma igazi ínyencségeket sikerült kézhez kapnom, három mágiával foglalkozó könyv, nem máshonnan, mint Asgardból! Minden vágyam volt, hogy beletudjak olvasni, de egy, ezeket még kinyitnom sem szabadna, (mondjuk ez nem igen állított meg, nem egy alkalommal nézegettem a lapokat és próbáltam kideríteni a titkaikat), kettő, nem olyan nyelven íródtak, amit beszéltem. Idegen írásjelek és szimbólumok jártak táncot az oldalakon, hatalmas mennyiségű tudást magukba zárva, én meg egy büdös szót sem értettem belőlük. Szar ügy, nem igaz? De legalább azok sem tudhatják meg a titkukat, akik csak káoszt okoznának vele.

– Meg vagy te mocsok! – Kiáltottam fel diadalitassan és bepasszíroztam az adatokat két sor közé, majd felállva megropogtattam a hátam és a kezeimet, és hónaljam alá csapva a hatalmas könyvet elindultam a kiszemelt polc felé. Nagy nehezen betuszkoltam a könyvet a helyére – bár ennek ára az volt, hogy az egész polcot át kellet rendeznem, hogy elférjen – és visszaindultam az asztalhoz hogy újra megismételjem ezt a kört, csak már egy másik kötettel. Ez a rutin, amely nem rég annyira untatott, már egy olyan dologgá vált, amit szerettem csinálni, még annak ellenére is, hogy ritka monoton volt. Azután hogy majdnem felakasztottak, minden élvezet volt, mert még életben voltam, és ezért hálás voltam mindennek, ami megmentett.

Pakolgatás közben észrevettem, hogy elfogyott a hely. Akárhogyan is próbálkoztam újabb és újabb helyet kreálni, nem sikerült. A könyvtár jelenlegi állapotában megtelt, így tehát az utolsó könyvet egy sóhajjal a saját kis íróasztalomon hagytam, ahol társaságra lelt a Jane Eyre regényemben. Kissé fáradtan huppantam le az ágyra, és azon gondolkoztam, hogy mi most a teendő. Tudtam, hogy szólni kell, ha megtelnek a polcok, de fogalmam sem volt arról, hogy kinek szóljak, milyen formában. A királynak írjak levelet, amit felvisz az egyik szolga? Esetleg az egyik tanácsosnak adjam oda, aki a palota ügyes–bajos dolgaival foglalkozik? Egy nagy sóhajjal dőltem hátra, és magamban gondolkozva meredtem a plafonra. Majd egy halk, szerényebb kopogás megzavart. Egy újabb sóhaj hagyta el a számat, majd a hajamat megigazítva az ajtóhoz lépdeltem, és résnyire kinyitottam azt. Gyanakvó szemekkel méregettem az előttem álló őrt, aki szemmel láthatólag éppen most fejezte be a tréningjét. A felszerelés, amit viselt még makulátlan volt, és fényesre polírozott, egyenesen állt, és összevont szemöldökkel nézett le rám, szája cserepesre volt száradva, szemével ugyan olyan gyanakvással mért végig engem, mint én őt, kezei pedig alig láthatóan, de remegtek. Minden kezdő őr így viselkedett, nem hiába. Ha hibát ejtettek, azért büntetés járt, attól függetlenül, hogy valaki veterán volt, avagy sem.

– Miben segíthetek? – Nyitottam egy kicsit jobban ki az ajtót, hogy kiléphessek annak rejtekéből.

– Őfelsége hívat téged. – Na, itt volt az a pont, ahol a szívem megállt, majd hirtelen dobbant egy nagyot, majd újra megállt, és aztán rohamot is kapott. Úgy éreztem magam, mint egy ártatlan diák, amikor az igazgatói irodába hívatják. Kiszáradt a szám, bal kezem akaratlanul is ökölbe szorult.

– Ugye nem azért, mert elrontottam valamit? – kérdeztem ijedten, elkerekedett szemekkel végül, miközben pedig idegesen elkezdtem a nyakamban lévő nyakörvet simogatni. Nem csinálhattam semmi rosszat, ugye? Betartottam mindent, dolgoztam egész álló nap. Talán az volt a baj, hogy Kedden elaludtam? Esküszöm, nem tudom, hogy miért aludtam reggel nyolcig, pedig korán feküdtem le!

– Az már nem az én dolgom hogy tudjam, miért. Gyere, kikapcsolom a nyakörved, és megyünk – motyogta az őr, majd előkapott egy számomra ismeretlen szerkezetet, amelyet két másodperc erejéig a nyakörvhöz tartott, és ezzel le is esett a nyakamról az eszköz. Nem tagadom, nagyon jól esett. Megkönnyebbültem simítottam végig a nyakamat, élvezve hogy végre a saját, puha bőrömet érzem az ujjaim perceivel. Egy kicsit meg is nyugtatott. De ennek ellenére is kezemet tördelve sétáltam az őr mellet, akitől még egy barátságos mosolyt se kaptam.

– Még mielőtt elmegy, megtudná mondani hogy mit ne csináljak? – kérdeztem a király ajtaja előtt toporogva, miközben próbáltam az kísérőmet magam mellet tartani még egy kis ideig, késleltetve az elkerülhetetlent. De a férfi csak elnevette magát, majd a fejét csóválva itt hagyott. – Köszönöm a semmit, de tényleg. Életmentő voltál – morogtam magamban, majd végül erőt vettem magamon, és bekopogtam.

– Gyere be – hallottam át az ajtón Loki mély hangját, mire nagy nehezen megmozdítottam az ajtót, és beléptem rajta.

Őfelsége nyugodtan állt a szobából nyíló erkélyen, nekem háttal, és csendesen szemlélte az előtte elterülő látványt. Bal csuklóját a háta mögött jobb kezével finoman fogta, egyenes háttal figyelt előre, mint egy véreb, amikor végre megtalálja a vérző vadat, és maga előtt látja azt. Nyilván gyönyörködött a birodalmában, és őszintén, ha királynő lennék én is ezt tettem volna.

– Kerülj beljebb, nem harapok – szólalt meg hirtelen, én pedig összehúzva magam engedelmeskedtem. Nyelvemre ráharapva csodáltam meg a szobát, amely az övé volt. Elegáns bútorok, egytől–egyig mind sötét fából készülve, és finom, páratlan zöld, illetve aranyszínű selymek egészítették ki a színvilágot. Ezekből a selymekből voltak a függönyei, és az ágya huzata is. Hatalmas íróasztal állt büszkén, jobb oldalon, a sarokban, és a mellet állt őrt két, egészen plafonig érő könyvespolc, amelyek tele voltak tömve könyvekkel és apró ereklyékkel. Próbáltam kivenni a kötetek címeit, de nem tudtam semmi értelmes szót kivenni a gerincekre hímzett szavakból, azonban az írásjeleket felismertem. Innen már könnyen kitudtam logikázni, hogy Loki polcain asgardi könyvek sorakoznak, gondosan rendszerezve.

– Meglegeltetted a szemed? – Szerényen bólogattam őfelsége kérdésére, nem volt értelme tagadni a tényt, hogy csak ugyan engedtem a tekintetem kicsit huncutkodni azokon a kézzel kötött könyveken. Mit nem adnék, hogy olvasni is tudjam őket…

Bátortalanul néztem bele Loki szemeibe, aki eddigre már megfordult és bejött az erkélyről, majd kissé megdöntött fejjel végignézett rajtam. – Lenyugodhatsz, nem azért hívtalak ide, amiért gondolod – Akaratlanul is felszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, aztán újra összekapartam magam, és már kissé bátrabban mertem a tekintetét állni.

– Az információ, amit adtál, hasznos volt. A napló, és a szórakozó helyes is. Az őrségem fele a halálomat akarta. Nem valami bíztató, nem igaz? Ha a helyemben lennél, mit csinálnál? – szegezte neked a kérdést, én pedig zavartan elkaptam a tekintetem, majd kiböktem az őszinte választ.

– Leváltanám az egész őrséget, felség – motyogtam.

– Hangosabban, nem hallak. Néma gyereknek pedig anyja sem érti a szavát – utasított, szór szemekkel nézve rám, én pedig engedelmesen megismételtem a mondatot, immár pár fokkal hangosabban.

– Nagyon jó, nem is volt olyan nehéz, nem igaz? – Mosolyodott el bátorítóan, én pedig visszamosolyogtam szelíden. – Amúgy pedig egy rúgóra jár az agyunk, mert én is ezt tettem. Háromszáz embert vesztettem, de mindig lesznek újak. Ti halandók szerettek szaporodni, nem igaz? Amennyit megölök egy nap, annyival többen születtek. – Loki megjegyzésén el kellet mosolyodnom, aztán azonban gyorsan újra megkomolyodtam. Úgy éreztem, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy komolytalanul viselkedjek a királyom előtt.

– Miért félsz tőlem? – Állt hirtelen elém, így alig volt köztünk egy méternyi távolság. – Tudtommal nem tettem veled semmit. Sőt, még rendes gyógyítót is hívtam, hogy visszakaphasd a körmeidet. Mégis úgy remegsz, mint a nyárfalevél, kerülöd a szemkontaktust, és kétségbe esetten keresel valamit, amit nézhetsz, amibe belekapaszkodhatsz. Miért?

– Nem tudom, felség – Motyogtam miközben próbáltam abbahagyni a remegést. Tényleg reszkettem. Upsz.

– Nézz rám – parancsolta, én pedig lassan megemeltem a tekintetem, hogy újra szembe találkozhassak a szemeivel.

– Nézek, felség – mondtam öt perc után, miután még mindig nem történt semmi, csak néztünk egymásra, mint kutya és macska, mikor először találkoznak, és még nem tudják eldönteni, hogy legjobb barátok, vagy pedig legádázabb ellenségeik lesznek–e egymásnak.

– Ennek nagyon örülök – mosolygott, mire egy fél lépéssel közelebb lépett, és kinyújtva a kezét óvatosan és lassan megfogta a bal kézfejem, majd óvatosan feljebb emelte, hogy megszemlélje. Valóban, nem sokkal azután, hogy elengedett a vallatóteremből küldött hozzám egy gyógyítót. Nem tudom, milyen származású volt, de biztos voltam benne, hogy nem teljesen midgardi vér csörgedezett az ereiben. A bőre gyönyörű világos pasztell zöld volt, a szeme pedig aránytalanul nagyok volt az arcához képest, és hófehérek voltak teljesen. Viszont valahogy visszavarázsolta a körmeimet a helyére. Sosem kérdeztem, hogy hogyan, örültem, hogy egyáltalán megcsinálta, és hogy vissza kaptam azt, amiről azt hittem, hogy elveszett. Bárcsak mást is így visszakaphatnék...

– Szerencséd van, általában elbaltázzák a helyreállító mágiákat. Nálad majdnem hibátlan a munka. Bár mondjuk, a kisujjadnál van egy kis hiba, fehérebb a körmöd kisholdja a többihez képest, de ez elhanyagolható – állapította meg Loki elégedetten, majd elengedte a kezem. Személyes diadalnak élhette meg, hogy az egyik alattvalója nagyon jó munkát végzett, amire még ő is büszke lehet. – Látod, le tudsz te nyugodni. Én sem harapok, ameddig megkapom azt a tiszteletet, ami jár – tette hozzá, majd az íróasztalhoz sétált, és óvatosan felvett egy apró naplót, amelyet egyből megismertem.

– Tudod, voltak ám nagyon érdekes dolgok is ebben a naplóban. Nagyon szeretett ám téged, azt tervezte, hogy, elvesz feleségül, és hogy szépen élni fogjátok az életeteket egy eldugottabb kis erdőben, egy pár gyerekkel. De nem csak erről írt ám. Mindent tudott rólad. Minden egyes kis apró szokásod le van írva ebben az édes irományban. Azt hiszem, sikerült valamennyire megismernem téged belőle – itt felnézett rám egy huncut mosollyal, majd gyorsan visszanézett a lapokra. – De az én kedvenc "fejezeteim" azok, amikben arról ír, hogy miképpen akar engem megölni. Voltak egészen kreatív ötletek is, nem értem miért pont egy sima pisztolylövést választott, amikor tényleg össze szedte magát, hogy csináljon is végre valamit  – Loki tekintete hirtelen vált kiismerhetetlenné és sötétté, állát megemelve, de tekintetét folyamatosan rajtam tartva közeledett felém, majd felém nyújtotta a naplót. – Szeretnéd tudni mi, van benne? – Ajánlotta fel, én pedig fintorogva elhúztam a kezeimet, és a hátam mögé tettem őket.

– Nem, felség – sziszegtem szemeimet a naplón tartva. Még csak az kellene hogy még a még friss lelki sebeimre savat öntsek ezzel. Szívem szerint tűzre dobtam volna minden egyes lapját annak a naplónak. De alig hogy a gondolat átcikázott elmém erdején, a kis könyv hirtelen meggyulladt Loki kezében. A titokzatos kékláng pillanatok alatt felfalta a papírt és annak minden egyes atomját, még szén sem maradt belőle. Egyik pillanatban volt, a másikban már nem, mintha sosem létezett volna.

– Na, most hogy ezt is megbeszéltük, térjünk a tárgyra. Ki fogsz költözni a könyvtárból, és egy rendes szobát fogsz kapni. A könyvtárat pedig felújítjuk, rá férne már egy kis festés, új polcok, és még sorolhatnám. – Áh, szóval tudta, hogy megtelt. Mondjuk egy kissé megrökönyödve hallgattam, ahogyan Loki kijelentette, hogy már pedig én ki fogok költözni. Ott nőttem fel, sosem aludtam még más szobában. Gondterhelt szemekkel meredtem előre, amit természetesen egyből kiszúrt.

– Na, most mi a probléma? – forgatta meg a szemeit, gondolom már untatta, hogy mindig akadékoskodom.

– Felség, csak annyi, fogalmam sincs, hogy mi hol van a palotában. A költözéssel nincs baj, inkább az a probléma, hogy elveszhetek a palota folyosóinak labirintusában. Valamint őszintén mondom, hogy semmivel sem vagyok tisztában a palotai élettel kapcsolatban – motyogtam az ujjaimmal malmozva magam előtt.

– Ha megvártad volna, hogy befejezzen, akkor nem aggódnál ezen. Még nem tudom hogyan, de megoldom, hogy kapj egy új oktatót, aki majd újra lefekteti az alapokat mindenben, tekintettel arra, hogy eddig Patroklos tanított mindenre, már pedig én nem feltétlen szeretném, hogy egy ellenem lázadó férfi tudása legyen a kis fejedben. Ameddig a könyvtár felújítása zajlik, szabadon járhatsz és kelhetsz, már persze csak olyan helyekre, amit a rangod enged, de gondolom ezzel nem lesz gond, nem tűnsz nagy felfedezőnek. Továbbra is szeretném, ha távol tartanád magad a bajtól, és azt is, hogy tartsd a szemed a személyzeten. Ha bármi gyanúsat veszel észre, akkor jössz, és elmondod nekem. Még mindig rengetegen azt hiszik, hogy csak újonc vagy a palotában, szóval azt fogják hinni, hogy sosem hallgatnék a fajtádra, szóval előtted beszélni fognak. Hogyha esetleg nem akarnál elmondani valamit, de ez kiderül, akkor garantálom, hogy rajtad is csattani az ostor. Érthető voltam? – Egy magabiztos bólintással feleltem szimplán Lokinak, majd amikor elégedetten elmosolyodott én is visszamosolyogtam. – Ez esetben egy őr vissza is kísér a könyvtárba, pakolj össze, holnap reggel átvisznek majd az új szobádba. Ha akarsz, pár szépirodalmi könyvet elvihetsz magaddal.

Már éppen megköszöntem volna, amikor egy kopogás megzavart. Aztán egy újabb kopogás, majd még egy és még egy. Szinte ritmusos volt. Loki szemei hirtelen elkerekedtek, majd az orra alatt szitkozódva valamit hirtelen mellém állt, finoman a vállamnál fogva odahúzott magához, majd a fülembe suttogott: – Tegyél meg nekem egy szívességet, és sétálj ki innen egy hatalmas nagy mosollyal az arcodon, mintha most kaptál volna kincseket, vagy bármit, ami boldoggá tesz. Csak tettesd magad a lehető legboldogabbnak a kedvemért, rendben? – hadarta, majd elengedett és finoman az ajtó felé tolt, aztán gyorsan vissza sietette az íróasztalához és leülve úgy tett, mintha olvasna. Zavartan pislogtam, majd végül egy hatalmas nagy műmosolyt erőltettem magamra, és hálálkodva kiléptem az ajtón.

– Köszönöm, felség, sosem fogom elfelejteni a nagylelkűségét! – szóltam vissza, majd az ajtó mellet várakozó két idegenre néztem. Az egyikük egy őr volt, nyilván az, aki visszafog kísérni a könyvtárba. A második, hosszú, szőke, és kifejezetten jól kinéző férfi azonban kitűnt. Pillanatok alatt felismertem, hogy ő is valószínűleg egy isten. A ruha, jobban mondva visszafogott páncélzat, amit viselt, és a cirka két méteres magassága erről árulkodott végül is. Aztán pedig ott volt egy pöröly a kezében, amelyet szórakozottan forgatott kezében.

– Jó reggelt a hölgynek – köszöntött egy kedves, meleg mosollyal, amit én egy szelíd pukedlivel reagáltam le.

– Önnek is, uram – feleltem még mindig egy hatalmas mosollyal, majd ártatlan szemekkel az őrre pislogtam, majd vissza néztem a szőke óriásra. – Csak nem őfelségéhez jött? – érdeklődtem.

– Pontosan. Régen láttam az öcsémet, ráadásul van pár diplomáciai dolog, amit meg kell vele tárgyalnom. – Nem tudtam nem mosolyogni a velem szemben álló férfi kedves természetén, nem értettem, hogy Loki miért reagált úgy, ahogyan, amikor meghallotta a kopogást. Aztán leesett. Thor volt az. Nem is akármilyen Thor, hanem AZ a Thor aki Loki testvére és Asgard jelenlegi uralkodója. – Most viszont bocsásson meg, de mennem kell. További jó napot kívánok a hölgynek. – Fogta meg a kezem és nyomott rá egy nagy, cuppanós csókot, majd szinte olyan erővel nyitotta ki az ajtót, amin az előbb léptem ki, hogy az majdnem leszakadt, és aztán hatalmas erővel be is csapta maga mögött. Tátott szájjal néztem utána, majd az őrre, aki eddig Thor mellet állt, és megnyugvásomra ő is ugyan ilyen arccal nézett az isten után.  

– Akkor…menjünk – köszörülte meg a torkát, és vissza indultunk a könyvtárba.

Este azonban nem hagyott nyugodni a gondolat. Szóval Thor eljött Midgardra, hu? Miért? Milyen diplomáciai okból? Érdekelt a dolog, nem is kicsit. Ezen elmélkedve, és különböző teóriákat gyártva sikerült végül elszenderednem, még az álmomban is keresve a választ.