5. Fejezet

Wow, két hónap után közlöm ezt a fejezetet, sajnálom! Repül az idő, és ami azt illeti érettségi évében vagyok, még levegőt sincs időm venni (komolyan, újra előjött az asztmám, így már az is boldogít), így örülök, hogy végre a szünetben legalább volt időm megírni ezt a fejezetet, és megpróbálok stabilan két hetente hozni fejezeteket, de nem ígérem meg, mert egyszerűen nem vagyok olyan állapotban, hogy kőbe vésett ígéreteket tudjak tenni. De, annyi is lenne egyenlőre, remélem, hogy tetszeni fog nektek a fejezet, és annyit még megsúgok, hogy a következő már kétszer ilyen hosszú lesz (ez viszont biztos, mert már meg van írva). 

Jó olvasást kívánok!

Ravenna

_________________________________________________________

Hajnali ötkor már morcosan róttam az köröket a palotában. Nem tudtam aludni, jobban mondva valaki, nem hagyott. Akárhányszor behunytam a szemem, és aludni próbáltam mindig Patroklost láttam magam előtt. A legtöbbször csak állt, és mosolygott rám, de volt, amikor dühösen nekem rontott, és az életemre tört. De a ma esti álom volt mindegyikűjük közt a legrosszabb. Láttam, ahogy egy akasztófán lóg, ahogy a vér felhabzik a szájában és hörög, rángatózik, és nem hagyja abba, újra és újra összerándul, nem akar meghalni, a rohadt büdös életben nem hallgat, el csak gyötrődik.

Nem tudtam teljes szívemből gyűlölni, még azok után se, hogy akkora bajba sodort. Hogyan tudhattam volna? Egykor szerettem. Elborzaszt, hogy az ő ölelését, csókját kerestem, de mégis hiányzik, mert basszameg ő volt az egyetlen, akibe kapaszkodni tudtam életem nagy részében. Most pedig megint ott voltam a hegy alján, tudva, hogy előbb vagy utóbb fel kell másznom rá, de már nem kapok segítséget hozzá. Egyedül voltam, és szánalmasnak éreztem magam a palota többi népéhez képest. Nekik mindig volt valakijük. Volt valaki, akivel leülhettek beszélgetni, akivel összepacsizhattak, akivel buzgón összesúghattak és megoszthatták a legújabb pletykákat. Elveszettnek éreztem magam, sőt mi több, báránynak a farkasok között. Ezen a rossz érzésen pedig az sem segített, hogy ezek a bizonyos rémálmok vissza–vissza tértek, nem hagytak nyugodni. Már egy hete nem aludtam rendesen, jobban vágytam az alvás extázisára, mint bármi másra, de annyira rettegtem behunyni a szemem, hogy inkább ébren maradtam. Ezért is sétáltam hajnali ötkor is ezen a bizonyos reggelen.

Egy haszna legalább volt ezeknek a sétáknak, még pedig az, hogy végre elkezdtem rájönni, mi hol van. Számtalanszor eltévedtem, ezt bevallom, de akárhányszor csak mentem tovább és tovább, mindig visszataláltam bizonyos pontokhoz, ahonnan már ismertem a terepet. Három nap alatt hellyel–közzel ugyan, de sikerült megtanulnom, hogy a palota épületében mi merre van. Kivált képen a konyhát szerettem, nem csak a napi lopkodás miatt, hanem mert az ott dolgozók voltak olyan kedvesek, hogy ember számba vegyenek, és ha bár csak egy rövid ideig is, de elbeszélgettem egyikükkel, ha pedig engedték még nagy ritkán segítettem is.

Tegnap és ma azonban úgy döntöttem, hogy a palota külső területeit fedezem fel. Amíg előző nap a kertet és a gyakorló pályát vázoltam fel agyam térképén, addig ma már a nyugati részt kívántam körbejárni és megismerni. 

Szórakozottan követtem a márványkővel lerakott kis ösvényt, és néha a lábam elé kerülő kavicsokat pedig kicsit megrugdostam, akár egy ötéves kisgyermek. Ami azt illeti, annyira elfoglalt az egyik nagyobb kavics passzolgatása ide–oda, hogy észre sem vettem, hogy a palota egyik kifutójánál vagyok már, ahol is megszólítottak.

– Nézzenek oda, egy nagyobbacska virágot fújt ide nekem a hajnali szellő. Jó reggelt, kicsi Corvus – Loki hangjára megtorpantam és zavartan forgatni kezdtem a fejemet jobbra–ballra, keresve őt, és hamarosan meg is pillantottam, ahogyan a kifutó közepén állva éppen nézi, ahogy egy hatalmas csikó ide–oda rohangál és bakol, ahogyan élvezi a szabadságát.

– Jó reggelt, felség! – integettem visszafogottan, majd lassú léptekkel a kifutó kerítéséhez lépdeltem.

– Ilyen korán már ébren vagyunk? – érdeklődött az isten (magam sem tudom, hogy szívből, vagy formaiságból). – Ugye tudod, hogy a palota rendje szerint nem szabadna kint kószálnod a hajnali órákban? – cüncögött fejét csóválva, mint egy tanár, aki csak azon gondolkozik, hogy vajon milyen büntetés rójon ki a szeleburdi nebulójára. Természetesen én, akár csak egy teknős rögtön behúztam a nyakamat és próbáltam molekuláris szintre csökkeni, sikertelenül.

– Valami indokod esetleg van? – Az volt az érzésem hogy direkt piszkált, noha nyilván jól tudta, hogy ilyenkor rettenetesen meg vagyok szeppenve. Lesütött pillantásomat egy pillanat elejéig megemeltem, majd amikor láttam a király kekeckedő mosolyát gyorsan újra lesütöttem szemeimet. Biztosan jól szórakozott rajtam. Megint.

– Rémálmaim vannak napok óta felség, reméltem a friss levegő kitisztítja a fejem – hadartam gyorsan, szégyellve az indokomat. Chh, úgy hangozhatok, mint egy kisgyerek. "Apa, nem tudok aludni, mert rosszat álmodtam, aludhatok veled és anyuval?" Istenekre, hogy lehetek ennyire béna.

Loki válaszomra csak hümmögött, majd nyelvének csettintésével magához hívta az eddig száguldozó négylábú versenyautót, a kiscsikó pedig bármiféle durci nélkül indult is gazdájához és nyugodtan hagyta, hogy a nyakára akassza a kötelet, és kivezesse a kerítés ölelte területről.

– Ha már itt vagy, légy bárányka és segíts nekem – Szólalt meg Loki, újra felém intézve a szavait, én pedig gyorsan szedve lábaimat hipp–hopp ott teremtem mellette és a csikó mellet. – Vezesd nekem, amíg az istállóhoz nem érünk.

– Elnézést, felség? – Pislogtam zavartan, ahogyan a kötelet a kezembe nyomta. Még a csikó is meglepődött, aki gyanakodva prüszkölt Loki karjára.

– Vezesd el velem az istállóig. Nem nagy feladat, még te is megtudod csinálni. Most pedig csináld, mert nem mondom el harmadszorra, gyűlölöm megismételni magam.

– De hát...ez a szőrös gyerek akkora majdnem, mint én... – Nagy levegőt vettem, amikor konstatáltam, hogy Loki még rám sem bagózik, csak csendesen sétálgat, csuklóját háta mögött megfogva. – Jól van akkor...gyere – fújtam ki magam, majd gyors léptekkel próbáltam tartani Lokival a lépést, ami már csak azért sem sikerült, mert a kispatás megelégelte a vezetést, és inkább elindult, hogy legeljen, módszeresen maga után húzva engem.

– Ne, ne, ne, ne...kérlek ne csináld ezt velem – könyörögtem, de mind hiába. Csak húzott, húzott és húzott, majd amikor elérkeztünk egy neki tetsző kis ponthoz, hirtelen megállt és elkezdett enni.

– Csak nem akadt valami probléma? – Hallottam meg Loki hangját tőlünk úgy vagy húsz méterre, mire én elfojtott hangon egy megtört hattyú sírását hallattam.

– Nem tudok vele mit kezdeni felség... – ordítottam vissza neki megadóan.

– Dehogynem tudsz. Az állatnak is általában az kell, mint az embernek. Valami, ami neki nincs. Mutass neki valamit, amid csak neked van, és ha tetszik neki akkor követni fog – Loki túlságosan is jól szórakozott az egészen az én ízlésemhez képest. Egy kárörvendő vigyorral az arcán könyökölt a kerítésre, és sütkérezett szenvedésem látványában.

Én mindent megpróbáltam. Húztam, toltam a fenekét, még meg is csikiztem, de valami isteni jó lehetet az a fű, mert a ló továbbra sem zavartatta magát. Szóval fogtam magam, a nyaka köré tekertem a borjú kötelet, hogy nehogy rálépjen, majd elindultam Loki felé.

Na, akkor megmozdult. Picit ugyan, de megemelte a fejét, egy pillanatra még a rágást is abba hagyta. Aztán tett egy lépést felém, füleit felém fordítva pedig szótlanul meredt rám, mintha csak azt kérdezné, hogy komolyan itt hagynám. Amúgy igen, az volt a tervem, hogy itt hagyjam. Nem erre vagyok itt, hogy kis csikókkal szórakozzak, és nem fogom magam még szánalmasabbnak mutatni a királyom előtt, mint amilyen alapból is vagyok. Szerencsémre Loki sem tűnt idegesnek, hogy feladtam a csikóval való harcot, így pár gyors lépéssel már mellette is voltam, és nagy szemekkel néztem fel rá.

– Csak megoldottad – bólintott elismerően, én pedig a hátam mögé pillantva vettem észre, hogy a kis négylábú ördög ott áll tőlünk pár lépésre, tisztán láthatóan sértődötten, hogy ott hagytam. Loki szépen letekerte a ló nyakról a kötelet, majd lazán fogva immár másodjára megindult az istálló felé, én pedig csendesen követtem.

Arra viszont nem számítottam, hogy az istállóban nem csak lovak, hanem más, furcsa növényevők is vannak, ráadásul nem is akármilyenek. Azt, hogy egy két méteres kanca áll a sarokban (feltételezem, ő lenne a csikó anyja) még lenyelem, de azt, hogy egy kígyófejű, de szarvas testtel rendelkező valami álljon az egyik boxban, már kevésbé. Le is fagytam ott helyben, és csak bámultam arra az idegen szerzeményre, ami nyugodtan ette a maga alatt elterülő mocskos szalmát. De közel sem ő volt az egyetlen olyan bestia, akitől meghűlt a vér az ereimben.

A másik...valami, ami megijesztett egyértelműen egy hatalmas nagy struccszerű madár volt, krokodil fogakkal a csőrében. A szörnyeteg félelmemet észrevéve még rá is kezdett egy ritmusos csőrcsattogtatásra is, és esküszöm, hogy láttam, hogy valamilyen vörös anyag kezd el kifolyni a fogai némelyikéből. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, riadtan kocogtam gyorsan Loki közelébe, és próbáltam úgy helyezkedni, hogy a madár ne láthasson, szorosan a királyomhoz tapadtam, mint egy rossz pióca.

– Látom megismerkedtél pár haszonállattal – kuncogott ijedtségemen, miközben bevezette a csikót az anyja mellé, majd megpaskolva a nyakát elbúcsúzott tőle, és bezárta a box ajtaját.

– Nem nagy örömmel – motyogtam az orrom alatt, miközben még mindig próbáltam nem a gyilkos szárnyas szemeibe nézni.

– Ne aggódj, nem fog megenni – simogatta meg Loki a hátamat szelíden, és hirtelen átjárta testemet a nyugodtság, az eddigi ijedtség nyomát se éreztem.

– Ezt hogy csinálta, felség? – pislogtam fel rá nagy szemekkel miközben a hátamat tapogattam pontosan ott, ahol ő érintette. – Mágia?

– Talált, süllyedt – bólintott Loki egy büszke mosollyal, majd intett, hogy ideje menni, én pedig engedelmesen befogtam a számat, és követtem őt egyetlen egy szó nélkül.

Olyan tiszteletet parancsoló volt. Egyetlen egy intéssel eltudott csitítani, és mégsem éreztem azt, hogy erőszakosan erőlteti rám a némaságot. Csodáltam ezt a férfit, a tekintélyt és tartást, amit képviselt, egyszerűen mindent benne. Hogyan másképpen nézhetnék a királyomra, akinek örök hűséget fogadtam? Ebben a pillanatban megszűnt az az üresség, amit Patroklos hagyott maga után, és úgy éreztem, hogy Loki képes elfelejtetni velem a magányomat, még ha nem is teljesen, részletekig igen.

Észre sem vettem, hogy Lokit egészen a szobájáig követtem, annyira elmerültem a gondolataimban. Amikor azonban Loki kinyitotta az ajtót, én megtorpantam, gondoltam, hogy eddig szólt az én meghívom, tovább nem mehetek. Azonban tévedtem.

– Valami gond van? – nézett rám kérdően őfelsége, az ajtó előtt állva, nyitva tartva azt.

– Semmi, felség, csak azt hittem...

– Tudom, mit hittél – sóhajtott kissé irritáltan. – Gyere csak be, úgyis el akarok beszélgetni veled. – Itt akaratlanul is nyeltem egyet. Természetesen megbíztam őfelségében, de amikor egy nálad jóval hatalmasabb ember azt mondja, hogy beszélni akar veled, nyilván nem arra gondolsz egyből, hogy valami jó dologról akar beszélni.

– Igenis – hebegtem ijedten, majd gyorsan besétáltam a szobába, és kétségekkel tele megtorpantam a közepén, és kérdő tekintettel meredtem az előttem álló istenre, aki azonban verbális válasz helyett az ujjával egy mögöttem lévő székre mutatott. Egy szó nélkül foglaltam helyett benne, és vártam, hogy mi lesz.

Loki csendesen az egyik szekrényéhez sétált, majd kitárva annak ajtaját elkezdett különböző növényeket, terméseket, és egyéb anyagokat kivenni onnan, és finoman lehelyezte őket az asztalra, amire kiváló rálátásom volt a székben ülve. Legvégül egy mocsárt vett elő, és azzal együtt ő is leült az asztalhoz. Egy pillanatra felnézett, összeszűkült szemekkel végigmért, majd tekintetét vissza vitte az asztalára, ahol elkezdte összedobálni az asztalra kitett alapvalókat. Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit is készített, amitől egy kicsit még jobban megijedtem, de mint mindig, ez sem maradt észrevétlenül.

– Ne félj, nem az a célom, hogy ártsak neked, éppen ellenkezőleg –  motyogta az orra alatt, majd aztán kérdezett. – Mióta vannak rémálmaid?

Szóval tudott róla. Már meg sem voltam lepve, ami azt illeti. Itt nem volt semmi olyan, amiről ő nem tudott volna.

– A gyilkossági kísérlet óta, felség – feleltem kissé hadarva.

– Ennyire nagy traumát okozott neked az egész? Halandó létedre még az átlagosnál is érzékenyebb vagy – csóválta a fejét, szinte már rosszallóan.

– Az is, meg a csalódás. Haragszom rá, de mégsem. Megbocsátottam neki, ugyan akkor mégsem. Ami azt illeti, azt sem tudom, ki vagyok, mi vagyok, mit érzek, mi lesz velem. Össze vagyok zavarodva. Valamit megborított bennem ez az egész. Olyan jó volt a könyvtárban, ki sem kellet volna jönnöm. – Egy mély sóhaj hagyta el a számat a vallomásom után, és egy pár perc elejéig még el is bambultam, szemeim Loki könyveinek gerincén járt fel és alá, de az agyam nem fogta fel a betűket, szavakat. Mikor felnéztem, Loki érdeklődő kék szempárjával találtam szemben magam, ujjait az asztalon összekulcsolta, és szemöldökét kérdően felvonva pislogott rám, az a valami, amin pedig eddig dolgozott már elkészült. Egy nagy fiolában forgolódott egy pasztel lila színű folyadék, amely szinte már hívogatott engem, mintha csak azt akarta volna, hogy igyam meg.

– Érdekes – hümmögte Loki, majd felkapva a fiolát pár lépéssel előttem termet, majd az ujjával jelezte, hogy álljak fel, én pedig bár félve, de követtem a parancsot. – Van számodra egy ajánlatom, amely mindkettőnknek kifejezetten előnyös lenne. Nekem szükségem van egy királyi jobb kézre, egy főtanácsosra. Az emberek sokkal nyugodtabbak, ha azt hiszik, hogy van valaki, akinek van rajtam kívül beleszólása itt bármibe is. Szeretném, ha te lennél ez a személy.

– Tessék? – pislogtam kissé zavartan, nem igen tudtam felfogni, hogy pontosan mit is szeretne tőlem. – Biztos, hogy ez jó ötlet, felség?

– Tán kételkedsz bennem? – Húzta ki magát Loki, mire én gyorsan elkaptam a tekintetemet.

– Nem, felség, sose tennék ilyet. Csak...attól tartok nem vagyok jó a feladatra, nézzen rám. Ráadásul nem rég még árulás gyanújával voltam lent a cellákban… – még mielőtt tovább folytathattam volna, Loki elcsitított.

– Hidd el, te vagy az egyetlen ebben a palotában, aki nem idegesít fel öt perc alatt a hülyeségeivel, és mivel egészen okosnak tűnsz egy halandóhoz képest, jelenleg te vagy a legjobb jelölt erre a feladatra  – morogta Loki. – Arról nem is beszélve, hogy te tudsz hallgatni és csendben maradni, nem csak beszélni, amire itt nagy szükség van. Nem kell tanácsot adnod, csak állnod kell mellettem a kis angyali pofiddal, és el kell hitetned mindenkivel, hogy van neked is szavad a kormányzásban. Cserébe jutalmat kapsz, nem keveset, persze csak akkor, ha jól végzed a feladatodat. Nem kell félned, kifoglak képezni, még a héten mindenről tudni fogsz, és mindenki tisztelettel fog nézni rád, érinthetetlen leszel. Nos? – Ajkamba haraptam, ahogyan elgondolkodtattam az egészen. Főtanácsosnak lenni, a király alatti első legnagyobb rang, és a király maga kínálta tálcán NEKEM az esélyt arra, hogy kis senkiként is nagyobb legyek itt bárkinél. Persze, tele voltam kétségekkel. Szinte biztos voltam abban, hogy tényleg, abszolút alkalmatlan vagyok a feladatra, de már nem akartam ellenkezni. Nem utasíthatom el, nem akarom elutasítani. Önző akartam lenni, kompenzálni azt a sok szart, amelyet az utóbbi pár napban éreztem, így hát elfogadtam. Bárki ezt tette volna a helyemben.

– Ahogy óhajtja, felség – bólintottam végre rá, mire Loki egy mosollyal kezet rázott velem, és finoman átadta nekem a fiolát.

– Ez segít megszabadulni a rémálmaidtól egy jó hosszú ideig. Ha elfogy, szólj, és csinálok neked. Vedd ezt előlegnek.

– Hálásan köszönöm, felség – Szívem szerint a nyakába ugrottam volna, de hát az a fránya udvari etikett, ugye. De hálás voltam, istenekre, mennyire hálás. Minden pénzt megadtam volna azért, hogy végre elaludhassak anélkül, hogy féljek az álomtól, és megkaptam, nem csak ezt, hanem ennél sokkal többet is. Célt kaptam végre, amit követhetek.

– Holnap reggel küldök érted egy őrt, már aznap megkezdem veled a kiképzést. Ajánlom, hogy feküdj le hamar, hosszú napok elé nézel – mondta Loki, majd kényelmesen leheveredett az ágyára.

– Nem fog csalódni bennem, felség – feleltem, már vissza nem tartva a boldogságomat, amely kiült az arcomra, és az egész testemre. – Ígérem, büszke lesz még rám egyszer.

– Óh, ebben biztos vagyok – kuncogott Loki, majd elhagytam a szobát, és szinte táncolva vonultam vissza a szobába, és beesve az ágyamba, a kis löttyi segítségével pedig végre valahára aludtam egy hatalmasat.